Szentmiklósi József (1957-2008)

Temetés után már csak emlékezni lehet. Az emlékezés, mint mélyen emberi sajátosság., ilyen esetben mindig megrázó. Akkor is, ha az emlékező önmagában fordul az eltávozott felé, akkor is, ha egy közösség együtt emlékezik.

Az elmúlt napokban a Szigligeti Társulat tagjainak (legalábbis azoknak, akik már az elmúlt század nyolcvanas éveiben is a váradi színpadon szolgálták a magyar színjátszás ügyét) volt kire-mire elékezniünk: külön-külön és együttesen is; azt a Szentmiklósi Józsefet kísérték utolsó útjára, aki döbbenetesen fiatalon, minössze ötven évesen hagyta itt a földi lét nagy színpadát, miután attól a másiktól, amelyiket egyébként hivatásul választott volt, már jó másfél évtizede megvált. S tette ezt meglepő módon, ám mégis szabad akaratából.

                   Jóska (vagy Miki, mert így is, úgy is szólították barátai) 1981 őszén érkezett a váradi színházba a vásárhelyi főiskola az évi abszolvenseinek tagjaként Fábián Enikő és Fekete Károly társaságában. Nagyszalontai család gyermekeként azt is mondhatta: a szülőföldhöz legközelebb eső színházban próbált gyökereket ereszteni és ez, legalábbis sokáig úgy tünt, sikerült is. Hamarosan korosztályának egyik legfigyelemreméltóbb egyénisége lett mind a színpadon, mind pedig a színpad mellett. Mert nem csak játszott. Minden érdekelte, ami a színpadi jelenléten túl a színházhoz kapcsolódott: elsősorban természetesen a rendezés (de még a tervezéssel is kacérkodott), és persze filmkészítés; ez utóbbi egy olyan korban, amikor annak feltételei egy vidéki városban egy magyar színész számára (a legfinomabban fogalmazva is) igen-igen mostohák voltak…

                   Egyszóval: Jóska mindent csinált, csak a színházban, a színpad közelében lehessen. Színműészről lévén szó, elsőbben hadd említsem mégis szerepeit, s közülük is azokat, amelyek bennem az ő alakját öltik, ha visszagondolok a nyolcvanas évek színházi előadásaira. Volt Camille  a Bolha a fülben című frenetikus bohózatban, Szerdahelyi-Kisaz Eredeti Helyszíben, Savinien az Ötórai vendégben, Főnyomozó a Tüzmadárban, Demetrius a Szentivánéji álomban, Igor A kaktusz virágában, Corso lovag a Szókimondó asszonyságban, Pubi a Papucshősben, Dr. Valentine a Sosem lehet tudniban, Agosztosz A róka meg a szőlőben, Şerban a Három nemzedékben és Nick a Nem félünk a farkastól című drámában. (Mondom: ez nem a telyes szereplista, csak néhány kiemelt és egy mindössze tíz évig tartó színművészi pályáról. (És a rendezései? Miután koránál fogva a legfiatalabb volt, nyilván a legutolsó is a sorban; több mindent el kellett vállalnia muszájból (hiszen a korszak megkövetelte a „muszáj-előadásokat”, s nem is kis számban), ám még ezekben is voltak a színpadi sablonnal szembeforduló, emlékezetes pillanatok. De Az esőhozó ember vagy a Mezítláb a hóharmatban nagyszínpadi produkciók egy-egy jelenete (a fennmaradt fényképeken túl is) máig visszaköszön az emlékező tudatában; a Bathó  Ida által előadott monodráma, a Modern Média a műfaj legkiválobbjai között marad fenn a váradi magyar színjátszás történetében.

                   …Bárki tudhatja: vannak döntések az ember életében, amelyek súlya már meghozataluk pillanatában is elviselhetetlennek tűnik. És mégis: a döntéseket meg kell hozni, súlyukat el kell viselni még akkor is, ha következményeikben beláthatatlanok. Csak feltételezni tudom: ilyen döntéskényszerrel szembesülhetett Szentmiklósi  József az 1989-es változásokat követöen. Hogy kik s mik, milyen körülmények késztették arra ezt az ízzig-vérig színházi embert, hogy 1992-ben, 35 évesen kilépjen a Szigligeti Társulat kötelékéből, ki a színházból is – talán nem volna érdektelen főlderíteni. De (bár vagyunk még néhányan, akik megközelítően pontos választ tudnánk adni a kapcsolodó kérdésekre) a maga magyarázatát Jóska magával vitte a sírba. Ne bolygassuk hát mi sem.

                   Inkább emlékezzünk. Magunkban és együtt arra az emberre, aki Szentmiklósi  József néven egy évtizeden át létével gazdagította a nagyváradi magyar színjátszás történetét, s talán eljátszadozva azzal a gondolattal is: mi mindent csinálhatott volna még ebben a színházban, ha…

Nagy  Béla