Szatmári vendégjátékok Váradon

Szatmári vendégjátékok Váradon
Két produkcióját is elhozta a Nagyváradra a szatmárnémeti Harag György Színtársulat: a Valahol Európában musicalváltozatát csütörtökön, a Chioggiai csetepatét pénteken mutatták be.

 

 

Valahol Európában, konkrétabban Nagyváradon mutatott be Chioggiai csetepatét a szatmárnémeti Harag György színtársulat pénteken este. Egy nappal korábban a Valahol Európában című klasszikus magyar film musicalváltozatát adták elő meglehetősen nagy, bár nem megérdemelt sikerrel. A látottak alapján érezhető volt, hogy Balogh Attila rendező még pályájának legelején áll, aki ebben a munkájában semmit nem tudott hozzátenni a közkedvelt műhöz. Munkáját persze nehezítette az, hogy sok gyerekkel kellett együtt dolgoznia, akik megtanulták ugyan a szövegeiket és a koreográfiát, és feladatukat mindvégig ügyesen ellátták, de számottevő színházi élményben mégsem tudtak részesíteni. Ezt azonban, gyerekekről lévén szó, nem akarom felróni senkinek, de annál szigorúbban lehet megítélni a felnőttek teljesítményét: a színpadon mozgó figurák nem éltek, olyan benyomást keltettek bennem, mintha csak bábok lennének, akik elmondják a szájukba adott szövegeket. A rendező sem segített abban, hogy életre keljenek a figurák, mert gyakran kimerevített állóképekbe kényszerítette a színpadon lévőket. Talán csak egyedül Galló Ernő nevét érdemes említeni, aki valamelyest kiemelkedett ebből a produkcióból Hosszú szerepében.

 

Kontrasztok

 

A szatmáriak két előadását egymás után látva érdekes volt megfigyelni, hogy mennyivel jobban játszottak a Chioggiai csetepatéban azok a színészek, akik a Valahol Európában vérszegény alakjait domborították. És itt kell máris megemlíteni Galló Ernőt, aki brillírozott a Chioggiai csetepatéban a mitugrász, szabadszájú Toffolo szerepében. De lényegében ugyanez mondható el István Istvánról és Gaál Gyuláról is, akik a Valahol Európában tanítóját és falusiját játszották észlelhetetlen meggyőződéssel, mígnem a csetepatéban szabályosan életre keltek, és nagyon karakteresen, élvezhetően domborították a bárgyú Tonit és a még bárgyúbb altisztet.

 

Keresztes védjegy

 

A szatmáriak csetepatéja olyannyira hasonlít a váradi Liliomfihoz, hogy csak ezek megtekintése után meg lehet állapítani a mindkét darabot rendezőként jegyző Keresztes Attila stílusának jellemzőit: fehér alaptónusú díszletek, harsány, sokszor abszurd, az eredeti művekétől elütő jellgű humor, és nagyon precízen kidolgozott színpadi karakterek. A csetepaté számomra kissé túl harsány és zajos lett, noha Keresztes Attila motivációja érthető: valahogy fel kell pörgetni a Goldoni (vagy akár a Szigligeti) művet, mert az, ami régebben izgalmakkal kecsegtető alapkonfliktusnak számított, az nem feltétlenül vonzó a ma nézője számára. Ezért érthető, ha a chioggiai pletykálkodó nők által gerjesztett bajokat jó néhány poénnal és geggel is megspékelte a rendező. A kissé túlhajtott előadás a végére már kimondottan véres lett, de a színészi játék kárpótolt a zavaró tényezőkért. A női színészek közül nem tudnék senkit külön kiemelni, mert egy kissé összefolytak előttem a szerepek: mindannyian zajosak, harciasak, pletykálkodók voltak, egyszóval ők egységesen hozták egy olasz kisváros asszonyzsivajtól hangos hangulatát, ezzel szemben a férfiszínészeknek alkalmuk volt sokkal több egyéni jelleget kölcsönözni az általuk megjelenített figuráknak. Az említetteken kívül szót érdemel Nagy Orbán, aki nagyon jól hozta a tájszólásban beszélő lüke halászt, és számunkra külön öröm, hogy váradi színészünk, Szotyori József milyen jól beilleszkedett a szatmáriak előadásába és milyen nagyszerűen alakította Titta Nane alakját. Hoppá! A Chioggiai csetepaté része a Nagyváradi Szigligeti Színház idei évadjának; így azok, aki eddig még nem látták, megnézhetik Váradon az előadást. A nagyon jól sikerült színpadi figurák okán érdemes megpróbálkozni vele azoknak, akik nem ódzkodnak a harsány humortól.

 

Pap István