„Úgy érzem, nőtt a protestáns ember önbecsülése”

Ciucur Losonczi Antonius

– Hogyan telt a reformáció 502. esztendeje a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben?

– Jó a kérdés, mert ha azt mondjuk, hogy 2019-et írtunk, az önmagában csak egy megállapítás, viszont ha a református anyaszentegyház történelmét, illetve általában a protestantizmus helyzetét tekintjük, ez valóban az 502. esztendő volt. Az 500. évfordulón megfogalmazódott, hogy az egy kiemelkedő év volt, mely sokatmondó eseményekkel járt együtt, de ez hogyan fog folytatódni? Mi, azt hiszem, hogy egy olyan áldott korszakban vagyunk, amikor ennek a folytatásnak is megadta Isten a lehetőségét. Nagyon fontos dolog az, hogy amikor azt mondjuk, hogy az 502. esztendő a folytatásnak az ideje lett, ezt több oldalról is megvilágítsuk. Rengeteg helyen megfordulok, hiszen a KREK a Kárpátalja déli vidékétől egészen a Duna Vaskapujáig terjed, háromszáz anyaegyházközséggel és még vagy ötven szórványgyülekezettel. Boldog vagyok, mert azt tapasztalom, hogy a legtöbb helyen megmaradtak a nyomai az 500. évfordulónak. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a logók, vagy emléktárgyak vannak a gyülekezetek birtokában, hanem érezhető egy olyan új lelkület is, mely arról szól, hogy az emberek mintha nagyobb vággyal jönnének Isten házába. Jól jött az, hogy a reformáció idején megfogalmazódott az a gondolat, miszerint „vissza Isten Igéjéhez”. A lelkipásztori munka nagyon sokat jelent ebből a szempontból, mégpedig azért, mert ez a jelmondat egy olyan új igehirdetési lehetőséget kínál, mely az Ige megértésén túl alkalmazásának területén érhető tetten. Én magam is, azon túl, hogy igyekszem az Ige kulcsmondatait megvilágítani, annak célkitűzését meghatározni, hangsúlyt fektetek arra, hogy az alkalmazás terén ebben a modern korban miként hallatszik. Mert nem elég meghallani valahol több mint kétezer vagy ötszáz év távlatából, hanem arra is figyelni kell, hogy a ma emberének mit mond. Úgy érzem ebből a szempontból, hogy a reformáció 502. évében nőtt a protestáns ember önbecsülése, az a fajta empátia, mellyel a többi felekezet fele úgy fordul, hogy nem valamilyen fajta gőgös kiváltságot éreztet, hanem inkább egy jobb és közvetlenebb testvéri elfogadást, legalábbis a mi térségünkben.

Ugyanakkor örömmel fedeztem fel, hogy a másikhoz való odafordulás mellett önmaga megtalálásában is valahol erőteljesebbé vált a protestáns ember, és ez sok más vonatkozásban is jelentkezik. Azt gondoltuk, hogy az ötszázas fordulónál az események felgyorsulnak, és alig tudjuk majd követni ezeket, de ha belenézek a kalendáriumomba, azt látom, hogy a magunk mögött tudott esztendő is tele volt ünnepségekkel, átadásokkal, pozitív fejleményekkel. Nagyváradon bölcsődét avattunk a püspökség udvarán, és építjük az esperesi hivatalt, hogy csak kettőt említsek ezek közül. Azt lehet tehát mondani, hogy minden a maga eltervezett folyamatában zajlott, és hálásak lehetünk Istennek azért, hogy mennyi áldásban volt részünk.

– Akkor tehát egy könnyebb időszakot tudhat maga mögött a KREK?

– Nem lehet kijelenteni azt, hogy könnyű volt, mert azért ne felejtsük el, hogy a lehúzó erők mindig jelen vannak. Ezért nem elegendő nekünk csupán lelkesen arról beszélni, hogy Isten kegyelme, hanem meg kell nézni azt is, hogy ez a kegyelem miben és hogyan erősödik egy olyan világban, mely tele van sátáni erőkkel, amikor az ördög folyamatosan támad. Most is ott van sok emberben a csüggedés, a menekülési vágy. Bár az állandó fogyás lelassult mostanában, azért még tetten érhető, ha nem is olyan nagy mértékben, mint másfél vagy két évtizeddel ezelőtt. Van a társadalomnak egy leszakadó és egy felemelkedő része, és valahol az utóbbi nem érzi azt, hogy az ő felemelkedése csak addig tartható fenn, amíg a leszakadó rész nem lesz túl nagy teher. A református anyaszentegyház feladata, hogy odaálljon a szegények mellé, bátorítsa a gyülekezeteket, erősítse a társadalmat, egyéni és közösségi szinten. Több ilyen akciónk volt, említhetem például a diakóniai szolgálatunkat, mely elsősorban az elesettekre, szegényekre, rászorultakra, magányosokra tekintett, a missziói szolgálatunk pedig egyfajta üzenetet próbált megfogalmazni arra nézve, hogy az áldás akkor igazi áldás és akkor igazán perspektivikus, ha jövője is van.

– Melyek voltak 2019 kiemelkedő eseményei?

– Számomra az esztendő első nagyon fontos része az volt, hogy Várad-szerte, illetve Királyhágómellék-szerte megtartottuk az imaheteket. Látszott, a gyülekezetek rádöbbentek arra, hogy az imádkozásban kezdődik és fejeződik be minden. Sajnos az ökumenizmus terén nem mondanám azt, hogy túlzottan nagy előrelépést tapasztalnék, sőt, inkább stagnálást vélek felfedezni, viszont bizonyos gyülekezetekben az imahét tekintélye nőtt. Össze lehet hasonlítani például a bűnbánati istentiszteleteknek a megtartásával, az azokon való részvétellel. Úgy veszem észre, hogy az imahétnek jövője van, főleg, ha ki tudnánk találni azt is, hogy az ökumenikus vonás hogyan erősödjön.

A gyülekezetek életében nagyon fontos volt a lelkipásztori szolgálatok megerősítése. Van egy olyan elgondolás, mely arról szól, hogy a városi gyülekezeteket több lelkésszel kellene megerősíteni. Éppen ezért olyan inspirációval élünk, hogy a nagyobb, s főleg a városi gyülekezetek éljenek azzal a joggal és lehetőséggel, hogy beállítják a második lelkészi szolgálatot. Eddig a gyülekezetek megpróbálták segédlelkésszel megoldani ezt, de mi azt akarjuk bevezetni, hogy minél jobban lefedett szolgálat legyen. Ilyen szempontból Nagyvárad-olaszi volt éppen az a gyülekezet, ahol egyszerre két lelkészt iktattunk be, és itt történt meg ezzel annak a konkretizálódása, hogy miként lehet két lelkipásztor bevonásával a gyülekezet sokrétű munkáját jobban lefedni.

– Bocsánat, de mennyire van erre kapacitás? Gondolok itt arra, hogy például a katolikus egyházban gond van az utánpótlással, mert egyre kevesebben jelentkeznek a teológiára…

A válasz és a teljes interjú a Bihari Napló 2020. január 6-i lapszámában olvasható!