„Soha nem is gondolkodtam más hivatáson”

„Soha nem is gondolkodtam más hivatáson”
1967. április 2-án, vagyis ötven évvel ezelőtt szentelték pappá Gyulafehérváron Mons. Fodor Józsefet, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség általános helynökét. Életéről, teológiai éveiről, a papi szolgálatáról exkluzív interjút adott szerkesztőségünknek.

– Mikor hallotta meg Isten hívó szavát, fogalmazódott meg Önben a papi hivatás gondolata?
– Soha életemben nem is gondolkodtam más hivatáson, mint a papságon. Kisgyermek koromtól fogva valahogyan úgy alakult az életem, hogy amikor megkérdezték: mi akarsz lenni, mindig azt válaszoltam: pap. Nem tudom miért, egyszerűen így éreztem. Később, az idő múlásával aztán megerősödött bennem ez az elhatározás. Bélben nevelkedtem fel, de Bélfenyéren jártam iskolába, mert ott volt csak hétosztályos magyar iskola, az ’50-es években ugyanis még hét osztály volt. Anyai nagyszüleimnél laktam. Nagymamán nagyon vallásos asszony volt, a nagynénim úgyszintén. Hetente többször is elmentek a templomba, és mindig vittek engem is magukkal. Volt ott egy áldott lelkű vincés apáca, Barsi Teofila nővér, akit amikor én odakerültem, már arra kötelezte korábban az állam, hogy levesse a szerzetesi ruhát. Ott élt azonban a faluban továbbra is, kántorkodott, a nagymamám pedig odajárt hozzá a kórusba énekelni, és én is mentem. Olyan aranyos lelkületű nővér volt, és próbálta az én életutamat is egyengetni, vezetni az imádságnak, az istenszeretetnek az útján, és valahogy ez bennem maradt. Ministráltam az oltárnál a Tenkéről átjárt pap mellett, aki később Gyulafehérváron teológiai tanárom lett, Huber József prelátuskanonok. Nyomot hagyott bennem az ő lelkülete, hozzáállása, buzgósága is. Később Szabó János egykori ferences atya irányított tovább, ő maga vitt el felvételizni Gyulafehérvárra 1957-ben. Mikor visszafelé jöttünk, megálltunk Máriaradnán, ahol, lévén ferences, mindenkit ismert. Két napig ott voltunk, és én olyan jól éreztem magam a kegytemplomban. Úgy látszik, hogy az isteni gondviselés továbbra is alakította az életemet. Sőt, még ha születésem előtti időre visszagondolok, akkor ez erre is vonatkoztatható. Szüleim ugyanis már 1938-ban házasságot kötöttek, de én csak négy évre rá jöttem a világra. Valahogy nem akartam megszületni, megfoganni. Anyám ezért elment a Nógrád megyei Vizslásra, egy búcsújáró helyre, amit most már a bíboros nemzeti kegyhellyé nevezett ki. Elzarándokolt ide, imádkozott azért, hogy az Úristen adjon neki gyermeket, aki meghallgatta a kérését. Így én tulajdonképpen a Boldogságos Szűzanyának köszönhetem a közbenjárása által a létem. Sokáig meg is volt az a kis szentkép, amit ott vett édesanyám, és nekem adott később, de sajnos a költözésekkel, az élet viszontagságai közepette már nem tudom, hova került el. Ez volt tehát az első fordulópont, ami aztán úgy alakította az életemet, hogy a papi szolgálat lett a hivatásom.

A kegyelmes úr

– Hogyan teltek a teológiai évek?
– Ez épp az az időszak volt, amit Márton Áron szobafogságban, most úgy mondanánk, házi őrizetben töltött. Nem jöhetett át a teológiára sem. Csak annyi volt megengedve számára, hogy a Püspöki Palota és a Székesegyház között közlekedjen. Mégis, hogy minket is megismerjen, vállalta egy melléktantárgynak a tanítását. Főleg az ötöd-, de a hatodéveseket is hodegetikára (lelkipásztori útmutatás) oktatta. És ezt nagyon komolyan vette. Hetente kétszer mi, a kispapok jártunk át hozzá. A teológia közel volt a Püspöki Palotához, így a tízperces szünet végére átértünk, még hamarabb is. Ott volt egy terem berendezve attól függően, hogy hányan voltunk. Tizenöten voltunk, hál’istennek elég nagy létszámú osztály volt a miénk. Mindnyájunkat személyesen is nagyon jól megismert, közelebbről is, mert a templomban legfeljebb arcokat jegyezhetett meg. Bár a teológián is egyetemi módszer van, tehát nem vizsgáztatnak félév közben, ő olyan komolyan vette még ezen melléktantárgy oktatását is, hogy minden órán feleltetett. Ugyanakkor a második félévben nem csak ennek, hanem az egész évnek az anyagát számon kérte. Vette a jegyzetét, ami általában 300 sűrűn gépelt oldal volt. Lapozgatta az A4-es papírokat és folyamatosan kérdezett: na fiam, erről mit tudsz, arról mit tudsz? Válaszolnunk kellett, és rendkívül szégyelltük volna, ha nála, épp a püspöknél felsülünk, ezért nagyon készültünk minden órára. Azért humoros dolgok is történtek. Nézte a névsort, és az egyik órán felszólított: na fiam- mert mindig így kezdte-, Fodor József, mit tudsz? Elmondtam az anyagot, majd leültem. Aztán másik órán, megint: na fiam, Fodor József. A többiek csak néztek, mi folyik itt, hiszen a múlt órán felelt? A harmadik órán megint így történt, de akkor már ő is mosolygott, a társaság pedig nevetett. A negyedik órán pedig már azt mondta: na fiam,… nem Fodor József!

Valami elképzelhetetlen atyai, közvetlen kapcsolat volt közöttünk. Bensőséges szeretetkapcsolat alakult ki a növendékek és a püspök közt. A legnagyobb tisztelettel beszéltünk csak róla, nem úgy, mint ma egyesek sokakról, még a pápáról is. A kegyelmes úr megszólítással emlegettük őt még egymás között is. Amikor valamilyen problémánk akadt, mindig el is mondtuk neki. A felszentelésünk előtt is volt, amit meg akartunk beszélni vele. Érdekes, hogy soha sem adott konkrét választ. Azt mondta: fiaim, beszélek az elöljáró és tanár urakkal, és utána majd válaszolok a kérdésetekre. Legközelebb pedig, mielőtt kiment volna a teremből, azt közölte: fiaim, megbeszéltem amit kértetek, és teljesítem azt, úgy ahogy kértétek. Soha elutasító választ nem kaptunk tőle. Minden kérésünket a legmesszemenőbbekig mindig teljesítette, persze mi se kértünk tőle olyat, ami nem lett volna helyes.

Állomáshelyek

– Ha jól tudom, máig őriz egy csokoládészemet, amit Márton Árontól kapott…
– 1965-ben történt, akkor VI. Pál volt a pápa, és kapott tőle karácsonyra egy szeretetcsomagot. Behozott egy csodálatos díszítésű csokoládés dobozt, amelyben pontosan 15 szem csokoládé volt. Azt mondta: fiaim, ezt kaptam a pápától, ti is itt vagytok, szeretlek benneteket, nektek is adok belőle, osszátok el. A dobozt pedig mi nem dobtuk el, olyan szép volt, hanem kisorsoltuk egymás közt. Én megtartottam azt a szem csokoládét, betettem egy másik dobozba, és mind a mai napig megvan. Amikor a II. Vatikáni Zsinatról egy kiállítás volt a nagyváradi Püspöki Palotában, mint érdekességet meg lehetett tekinteni ezt is. Gondolom, annyi eltelt év óta már megromlott, de megtartottam mint emléket, amit Márton Árontól kaptam. Meggyőződésem, hogy egy rendkívüli, csodálatos jelenség volt, és én azóta is -hál’istennek nagyon sok helyen jártam, sok főpappal találkoztam-, minden püspököt Márton Áronhoz mérek. Ő az az etalon, hogy milyennek kell lennie egy főpásztornak. Lehetett látni a magatartásán, a testtartásán, hogy az Istennel van elfoglalva, vele van közvetlen kapcsolatban, és teljesen kizárt minden fajta külső körülményt, zajt az életéből. Ahogy bennünket nevelt és tanított egy jó elindító volt számomra az életben.

– Hol volt elsőmisés, illetve melyik plébánián volt az első állomáshelye?
– Az első misémet természetesen Gyulafehérváron mutattam be. 1967. április 2-án volt a pappá szentelésem, 3-án pedig a közösségben az első misém. Akkor még nem volt koncelebrálás, vagyis nem miséztek együtt a papok, hanem mindegyiknek volt egy külön oltára, így mi is egy-egy külön oltárnál miséztünk. Nekünk dr. Faragó Ferenc prelátuskanonok, teológiai tanár prédikált. Csodálatos volt, a Szűzanyához kapcsolta a mondanivalóját. A tanév ezután még eltartott június 21-ig, akkor volt az évzáró, illetve a Te Deum, csak akkor mehetünk haza Gyulafehérvárról. Én ahol nevelkedtem, Bélben tartottam július 16-án Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén, egy vasárnapi napon a misémet. A kommunista érában nagyon nehezen adták meg a papoknak a működési engedélyt, én se kaptam meg rögtön, csak a következő év február 1-től. A váradi Szent László-plébániára kerültem, ez volt számomra az első állomáshely. Dr. Dászkál István volt akkor ott a plébános, Mészáros Antal atya, pedig, aki még itt él Váradon, a káplántársam. Végtelenül boldog voltam, olyan jó volt odamenni, a Szent László-templom mindig olyan közel állt a lelkemhez. Csak sajnos nem sokáig, egy évig voltam ott. Még abban az évben meghalt az ordinárius, dr. Bélteki Ferenc. Utána a dr. Hosszú László következett, és behozott a püspökségre, hogy itt legyek titkár. Románul tudó ember kellett, és én jól tudtam románul. Itt ragadtam, és azóta több évtizede a központi szolgálatban állok. Előbb titkárként, majd 1980-ban irodaigazgatónak nevezett ki dr. Hosszú László, és aztán amikor jött Tempfli József püspök, ő 1990-ben vikáriusnak nevezett ki, Böcskei László püspök úr pedig meghosszabbította ezt az általános helynöki megbízatásomat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy közben voltam még plébániákon, változó helyeken, de a központi hivatali megbízatásom az mindig megmaradt. A Székesegyházban is voltam káplán, 14 évig a Zöldy András mellett. Utána Biharpüspökibe kerültem ki: mikor Hosszú László beköltözött Váradra, akkor engem nevezett ki oda. Szerettem ott is, jól éreztem magam nyolc évig, csak a közlekedés volt roppantul nehéz azokban az időkben, olyan is előfordult, hogy be sem tudtam jönni Váradra, mert nem jött az autóbusz a legnagyobb hidegben. 1989-ben a Szent József-telepi plébániának az első plébánosa lettem, a Dászkál István emelte a Szent József-telepet plébániai rangra. Szerencsére összeomlott a kommunista rendszer, és új időszak kezdődött. Ismét államilag elismert püspökség lettünk, mert Váradon bár államilag megszüntették a püspökséget, azért egyházilag soha nem szűnt meg. Nem arról volt szó tehát, hogy újra kellett alapítani a püspökséget, csak folytatni kellett az évszázadokkal korábban elkezdett munkát. Egyházilag mindig püspökségként volt nyilvántartva, mert a katolikus egyház törvényei szerint püspökséget csak a pápa szüntethet meg. Állami törvények bennünket ilyen téren abszolút nem kötnek.

Mint vikárius

– Egy világi kifejezéssel élve, mi egy általános helynöknek a munkaköri leírása, mert sokan nem tudják?
– Mint említettem, 1990 óta vagyok vikárius. Sokan azt mondják, hogy általános püspöki helynök, ami tévedés, mert ilyen nincsen. Valaki vagy püspöki helynök, vagy pedig általános helynök. Utóbbi azt jelenti, hogy mindenben a püspöknek a helyettese, kivéve természetesen abban, amit az egyházjog megtilt, a püspöki helynök azonban csak egy bizonyos dologra van kinevezve, mondjuk az ifjúság nevelése, vagy az anyagi ügyek intézése. Bizonyos kis részterületre korlátozódik az ő funkciója. Az általános helynök viszont mindenben helyettesíti a püspököt. Ha a püspök éppen nincs otthon, az általános helynök az ő helyettese, neki az egyedüli feladata, hogy megoldja a felmerülő ügyeket. Persze ehhez tudnia kell, hogy mi a püspöke elgondolása, és nem ezek ellenében cselekszik. Nem illik kihasználni a lehetőséget, de nem is szoktak ilyet csinálni a vikáriusok. Általában olyan személyeket nevez ki általános helynöknek a püspök, akikben megbízik. Az általános helynöknek emellett reprezentálnia kell a püspököt, elmenni ide-oda, ahova küldi a főpásztor, és minden más adminisztratív ügyben is segítő jobbot nyújt neki. Én szerencsés voltam mindig, hogy soha nem csak irodista voltam, vagy ahogy mi mondjuk, aulista, hanem mindig lelkipásztorkodtam. A kezdetektől fogva előbb káplánként, utána titkárként, 1999-től pedig mint a Székesegyház plébánosa. Többen kérdezték tőlem: mikor megyek már nyugdíjba, hiszen az idén betöltöm 75. életévemet. Bármikor készen állok erre, a korom megvan hozzá, és ötven éve szolgálok. Elmehetnék tehát nyugodtan nyugdíjba, egy dolog azonban visszatart attól, hogy azt kérjem a püspök úrtól, küldjön el: nincsenek papok. Ez a nagy baj, négy-öt évig nem lesz papszentelés, és a múlt esztendőben öten is meghaltak. Ilyen rossz helyzetben talán csak a török felszabadulás után volt a váradi katolikus püspökség. Ha meghal, vagy elmegy valaki, egyszerűen nincs, akit a helyébe lehetne kinevezni.

Ciucur Losonczi Antonius