Siegeniek Szászföldön – négy napig őseik nyomában

Siegeniek Szászföldön – négy napig őseik nyomában

Az elmúlt héten jelent meg írásunk arról, hogy a németországi Siegen város
Trupbach és Seelbach negyede református gyülekezetének és a várad-velencei
református gyülekezetnek majd negyven tagja együtt látogatott Erdélybe, egykor
szászok lakta vidékekre. Az alábbiakban az útleírás második részét olvashatják.

Kirándulásunk harmadik reggelén elbúcsúztunk kedves szebeni házigazdáinktól, és indultunk újabb állomásunk, Berethalom felé. Utunk során több olyan településen haladtunk át, ahol – mint írásom első részében is említettem – egymás mellett sorakoztak az egykor szászok által lakott házak, ám ezeknek már évtizedek óta más gazdáik vannak. Dicséretre méltó, hogy a házakat a különböző falufejlesztési tervek ellenére nem bontották le, így ezek továbbra is bizonyítják, hogy itt valamikor igenis szászok éltek, hiszen építkezési stílusukat nem lehet összetéveszteni más nemzetével. Berethalom evangélikus erődtemplomát kerestük fel; szépsége, nagysága csodálatos. Egy idegenvezető irányításával jártuk be az „erődítményt”, majd a gótikus templomban tartott ismertetőn tudtunk meg néhány adatot: a masszív falakkal körülvett istenháza 1490 és 1524 között épült, és majdnem 300 évig –  1572-től 1867-ig – az erdélyi lutheránus-evangélikus püspökség székhelye volt. Erdély legnagyobb erődített szász templomai közé tartozik, és 1993 óta a kulturális világörökség része. Sok mindent lehetne még írni a berethalomi szász erődtemplomról, de helyhiány miatt itt megállunk. Arra viszont mindenkinek felhívom a figyelmét, hogy akinek arra van útja, érdemes kitérőt tennie, mert kevés hasonló létesítményt lehet látni Erdélyországban.

Segesvár várt…

A következő megállónk Segesvár városa volt. Itt is találtunk egy „idegenvezetőt”, Biró István helyi református lelkipásztor személyében, aki Farkas Antal várad-velencei református lelkész barátjaként vállalta a középkori város bemutatását. A segesvári tiszteletes végigvezetett bennünket a híres, Európa-szerte ismert erődítményen, s beszélt a vár történetéről: építése már 1191-ben elkezdődött, s a tatárjárás után megóvta az ott élőket a külső támadásoktól. Elsőként az egykori Nagy-Küküllő vármegye székhelyét tekintettük meg, mely ma a városházának ad otthont. A Várhegyről lenyűgöző kilátás nyílt a városra. Ezután templomok, nevezetes épületek előtt megállva hallgathattuk a lelkipásztor ismertetőjét. Azt is elmondta, hogy a piactéren levő egyik fogadóban szokott megszállni a brit trónörökös, Károly herceg és kísérete, ha Erdély ezen tájain megfordul. A várhegyi látogatásunk után a segesvári református templomot kerestük fel. A több mint százéves református templom Alpár Ignác neves építész tervei alapján készült. Ez az istenháza némiképp különleges, elüt a református templomok szokványos kinézetétől. A tiszteletes ismertette az egyházközség, a gyülekezet életét, beszélt az itteni magyarság  mindennapjairól, s megtudtuk, hogy jelenleg a város lakosságának mintegy 19 százaléka magyar nemzetiségű, s a reformátusok száma háromezerre tehető. Majd tízóraira invitáltak bennünket, s a szépen megterített asztalra nem akármilyen ennivaló – kürtőskalács került. Németországi barátaink eleinte csak nézegették a finomságot, majd miután megkóstolták, bizony nekik is ízlett ez a jellegzetes erdélyi édesség. A múlt  heti cikkemet azzal fejeztem be, hogy Segesváron tudtam meg, kik is foglalták el az egykori szász házakat. „Egyszerű erre a válasz, a Keleti-Kárpátokon túl élő románság, akik Moldvából érkeztek Szászföldre; a legtöbb lakást ők kapták  meg” – mondta a tiszteletes. Segesvár népességéről már Váradon kerestem adatokat, íme: 1910-ben a 11.587 lakosból 5466 német nemzetiségű, 3031 román, 2687 magyar volt. 1992-ben a város 34.537 lakosából 25.387 román, 6948 magyar, 1327 szász volt. Vajon mennyire változnak ezek a számok a 2012-es népszámlálásig?

Sólyomkővár felé  

Elköszönve segesvári házigazdánktól, Marosvásárhely felé vettük utunkat, de ott csak annyi időre szálltunk le az autóbuszról, amíg az ebédet elfogyasztottuk a Bod Péter Református Diakóniai Központban. Útban Kolozsvár felé, kis kitérővel közelítettük meg a Tordai-hasadékot, de csak nagy távolságból tekinthettük meg.
Sokan szerettünk volna Torockóra is eljutni, de már sötétedett, így Kolozsvár felé vettük utunkat, ahol a Bethlen Kata Református Diakóniai Központban töltöttük el az éjszakát, a vacsorát és a másnapi reggelit is itt fogyasztottuk el. Másnap, a kirándulás utolsó napján, eléggé fáradtan indultunk el utolsó állomásunk, a velencei gyülekezet Sólyomkőváron levő ifjúsági tábora felé. Útközben megálltunk Körösfőn, s többen is vásároltak emléktárgyakat a portékájukat az utcán kínáló árusoktól. A déli órákban érkeztünk meg Sólyomkővárra, ahol egy finom bográcsgulyás elfogyasztása után Farkas Antal nagyvárad-velencei református lelkipásztor beszélt az egyházközség tulajdonában lévő keresztyén ifjúsági tábor működéséről, mindennapjairól, gondjairól.

Vélemények az útról

Ezt követően kértem dr. Christian Schwark lelkipásztort és Bieder Dieter siegeni presbitert, mondjanak véleményt a négynapos úton tapasztaltakról:
C. Sch.: Kellemesen telt el az út, sok szép települést bejártunk, sok mindent láttunk, ami számunkra eddig ismeretlen volt. A németek nyomait követtük ezen az úton. Nagyon fontos volt számunkra, hogy a váradi testvéregyház tagjaival lehettünk együtt, azonban minden emberinél fontosabb az a kapcsolat, amely az Istenen keresztül köt minket össze. Szomorúan állapítottuk meg, hogy a szászoknak itt már csak nyomaik vannak, számuk nagyon lecsökkent.  
B. D.: Számomra nagyon kellemes volt, hogy azokon a településeken, amelyeken megfordultunk, több felekezet képviselőivel találkoztunk. Ez az út hozzájárult ahhoz, hogy jobban megértsem azokat az etnikumok közötti kapcsolatokat, melyek összekötik az itt élőket. Annak is örülök, hogy sok épület, templom restaurálva van. Megkapó volt számomra, hogy ez az anyaországtól oly távol élő népcsoport megtartotta anyanyelvét.
C. Sch.: Először járok ebben a gyülekezetben, és úgy ítélem meg, hogy nagyon fontos a gyülekezetek közötti együttműködés, nagyon fontos az, hogy tovább tudjunk menni a megkezdett úton, az, hogy egymás hitében erősödjünk. Szeretném megköszönni a váradiaknak azt, ahogy megszervezték ezt az utat. 
B. D.: Tíz évvel ezelőtt érkeztem először a várad-velencei gyülekezetbe, segélyszállítmányokat kísértem annak idején. Tudom, hogy milyen nehézségekkel és gondokkal küszködtek, amíg felépítették ezt az ifjúsági központot – ezt minden elvégzett munkára értem. Úgy gondolom, hogy egy nagyon értékes létesítményt hoztak létre, ami még értékesebbé válna, ha sikerülne a környékbeli települések gyerekeit idecsalogatni. Ugyanis templomaink, egyházaink jövője gyermekek nélkül elképzelhetetlen.

Dérer Ferenc