Rövid tanulmány a felkapaszkodottakról (IV. rész)

Rövid tanulmány a felkapaszkodottakról (IV. rész)
A jó és a szép felfogásának változás általi módja a következő paradoxont eredményezi az emberek életében: egy olyan személyes előrehaladást érnek el, mely nem feltétlenül fejlődést jelent, hanem épp az ellenkezőjét.

Gyakran sétálok esténként a régi városközpont utcáin, melyeket egyszintes házak öveznek. A téli esték a legmegfelelőbbek, mivel a sötétség 5 órakor ereszkedik le és kigyulladnak az égők, megvilágítva szalonokat és dekorációkat. Mivel megszoktam a kivilágított beltereket, nem kevés alkalommal megállapítottam, hogy a felkapaszkodás pillanatában néhány család kicserélte a masszív bútorát, festményeiket és értéktárgyaikat előregyártott polcokkal és minimalista díszítéssel helyettesítve. Nem kevésszer az értékes örökségek nevetséges összegekért vannak eladva, vagy ingyen odaadva azok által, akik felkapaszkodva, nem tudnak elképzelni más értéket, mint az önmaguk átváltozása által adottat. Pont az ismerőseim körében van olyan eset, ahol meredek és erőszakos újradekorálás történt, mely a generációkról generációkra szállt drága és csodaszép tárgyak tönkretételéhez vagy kidobásához vezettek- némelyikük értéke felbecsülhetetlenül nagyobb volt, mint a fényes és műanyaggal borított helyettesítőik.

A származás előli menekvés és a szemmel látható erőlködés nemcsak a magatartás alapjánál áll, hanem a társadalmi életre és tömegkultúrára is kivetítődik. Vajon nem szoktuk már meg a feszült légkört és az erőltetett díszítést egyre több ”magas szintű kultúrális” eseményen? Vajon hány kiállítást, koncertet vagy estélyt nem kísér unalmas, feszült beszéd, melyekben vitathatatlanul a szemlélők emlékezetét akarják felidézni az alkalom fontosságáról és a helyzet magaslatán állás szükségletéről- mint ahogyan az állam himnuszának egyik szakasza is említi: ”adjunk bizonyítékot a világnak”? Nem vált szokássá, hogy a magas szintű összejövetelek többsége karitatív célokkal legyen egybekötve, melyek azt a lehetőséget adják az egybegyűlteknek, hogy teljes lelkükből adakozva láthassák őket? És nem magától értetődő az, hogy bármilyen elegáns eseményt egy okító morbiditás kísér, mint a krónikus betegségeket, mint ahogy a kiállításokat borkóstolás kíséri, miközben egy botcsinálta borpincér ”tanítja” a tisztelt résztvevőket arra, hogy hogyan kell igyanak? Vajon hány társadalmi vagy művészeti esemény bizonyít bájt és fesztelenséget, hány ösztönzi az embereket fesztelenségre, arra, hogy ne erőlködjenek és meghatóan viselkedjenek? De vajon a tisztelt résztvevők közül hányan nem lennének mégszörnyűbbek ha az igazi arcukat mutatnák a többiek felé?

Gabriel Miloia