Rövid tanulmány a felkapaszkodottakról (II. rész)

Rövid tanulmány a felkapaszkodottakról (II. rész)
Egy úriember meghívott az édesanyja születésnapjára. Egy kánikulai ebéd volt, mely azon dísztermek egyikében volt, melyek az elmúlt évtizedben jöttek létre városunk körgyűrűjén.

Meglepődtem az esküvők asztalaihoz hasonló módon feldíszített asztalok láttán, díszekkel és zenekarral együtt, ám az aranypillanat az volt, amikor egy ortodox pap megáldotta az egybegyűlteket és beszédében a helyzet szokatlansága kapcsán felmerült bizonytalanságának adott hangot…Igazán kreatívak azok a felkapaszkodottak, akiknek sikerült az alázatos Nagyváradon megdöntsék a Satyriconbeli Trimalchio lakomáját, aki ő maga volt az Ókor leghíresebb felkapaszkodottja. A termet nem lehetett estére lefoglalni, hanem csak 5 óráig, ám a varázs nem az éjszakában rejlik, hanem a szívekben; így, az ebéd minden protokollja egy vacsora szerint zajlott, válogatott és választékos italokkal, melyek az újabb és újabb ételeket kísérték, miközben a konyaktól eltikkadt hölgyek és urak táncoltak a romantikus zenére, elfeledve azt, hogy a körgyűrűről csak autóval távozhatnak.

Amellet az úriember mellett ültem, aki meghívott és egy elegáns nappali kosztümöt viselt, ami viszont nem volt nyári. Korabeli ismerősei által körbevéve, házigazdám félretett minden kínosan válogatott beszédet, visszatérve egy kényelmes tájszóláshoz, arról a borászati kurzusról beszélve, amit nemrégiben végzett, felfedezve a ”borivás művészetét”. Nemsokkal azelőtt kezdett egy újabb tánc- és illemtani kurzusba, azt javasolva, hogy csodálatos lenne ha én is feliratkoznék, hogy együtt végezhessük és csiszolódjak. Hagyom a tisztelt olvasókat, hogy elképzeljék arckifejezésemet, mert valójában én is kíváncsi vagyok; de a jelenetnek vannak az elképzeltnél kevésbé durva visszásságai is. Egyrészt teljesen dícséretes házigazdám tisztánlátása a saját kifinomultsága hiányáról, és a helyes következtetés ez: egy ”természetes” nyersességnél jobb a társadalmi illemszabályok esti tanfolyamának végzőse. Ám meglepett a házigazda közömbössége, sőt, büszkesége, mely nem a megszerzett kifinomultság fele irányult, hanem az átalakulás folyamata fele, az elviselés sztoicizmusa felé,valamint újabb tanfolyamok elviselése felé, melyek egy elegáns személy arcát kölcsönözzék számára. Hasonlít egy olyan tanulóhoz, aki nem a tanultakkal elégedett, hanem a ténnyel, hogy iskolába járt.

Erre a jelenetre az alkatom szemszögéből gondolok, mivel a művészet és az esztétika pont arra alapoz, hogy hatást fejtsen ki anélkül, hogy a nézők rájöjjenek erre és a báj és elegancia nem létezhetnek addig amíg nem mentesek az erőlködéstől.

Mindeközben, házigazdámnál minden ”látható” volt; a jómodor és elegancia mégcsak nem is voltak tréfásnak tekinthető trükkök és hamis látszatok, mint amire számítottunk, hanem jogos, elismert célok, melyeket pont az az erőfeszítés nemesített, hogy elérje őket, mint ahogyan az üzleti sikert kitartó munkával lehet elérni. Ám a báj nem hasonlít szent Graal kereséséhez, hanem Szent Graaléhoz: egy festménynek úgy kell függenie, hogy ne látszodjon, hogy függ, egy táncos ne izzadjon, egy fotómodell ne mutassa ki, hogy szorítja a cipő és az evőeszközt helyesen használó ember nem kell a társaságának felsorolja a típusait és szerepeiket.

Gabriel Miloia

Címkék: ,