Rémhírek keringenek a vízparton

A tapasztalatok alapján kijelenthetjük: a tavasz végérvényesen átvette a „hatalmat”: alig egy hét alatt kirügyeztek a fák, egyidejüleg nőttek a horgászremények.

Innen-onnan „igazi” halak fogásáról szóló hírek érkeztek a „horgászközpontokba”, vagyis az ismertebb pecás szaküzletekbe, s ezek hallatán az „operett-pecások” is elrohantak engedélyt kiváltani, meg kukacot vásárolni. Bár nem mindig nyilvánvaló, de most is érezhető volt, mennyire összetartó a nagyváradi horgásztársadalom: egy emberként robogtak ki arra a helyre, ahol állítólag valaki pontyot kapott horogvégre. A „mindenki másképp csinálja” elv alapján, száz ember minimum ötven módszerrel indult pontyot vadászni, és röpke pár nap alatt jóllakatták etetőanyaggal a világ összes halát, ezért főleg azok, akik a sors kegyetlensége folytán továbbra is csak a csarnokban tesznek szert egy kis halszagra, elkezdték a szokásos mesét: „nincs több hal a vízben”?!

Hallgatni arany?

Eközben „ravaszék” tovább aprították a bográcsosba valót, és olyan mélyen hallgattak a „mivel”-ről és a „hogyan”-ról, hogy a jakuzák is megirigyelnék őket… Jó módszer, az már szent igaz: hagyni kell a konkurenciát, hogy saját magának tegye be az ajtót. De nem kell túlzásba sem vinni, elvégre az „operett-horgász” is pecás, s ha jól belegondolunk, egykoron mindenki az alapoktól kezdte elsajátítani eme sportot. Tehát aki fog néha halat, az szivárogatasson ki némi információt, hadd „élvezkedjen” a többi belevaló horgász is. Az információcsere elejét venné a rémhíreknek, ugyanis odáig fajultak az esmények, hogy a vízügyiek is kiszálltak a helyszínre: mint kiderült, egyesek nemcsak a halat nyilvánították eltűntnek, hanem magát a vizet is. Mindeközben a „sunyik” fogták a halat, persze ott, ahol víz és pikkelyes is volt…

 Ács Tibor