Rémdráma borzongás nélkül

Rémdráma borzongás nélkül
Az Amalfi hercegnő második felvonásának elején még mindig az az elcsípett beszélgetésfoszlány járt az eszemben, amit a szünetben hallottam. Színlap [.pdf – 1KB] Válogatón az Amalfi 2006.03.26.

Ha a rendező a saját pénzét kockáztatja, kit érdekel? De az adófizetőkével nem teheti azt, amit akar! Valahogy így szólt a felháborodott vélemény, s utána a középkorú házaspár a ruhatár felé indult.

Azon gondolkodtam, a közönség valóban megrendelő, de az is igaz, hogy a művészember ízlése, alkotói tapasztalata a befogadó előtt jár. Így aztán talán érdemes kockáztatni. Talán.

A néző ritkán megy előzetes tanulmányok után színházba. Az előadástól nem rejtvényt vár, amelynek a megoldása lexikonokat igényel, hanem hagyományos világlátást, amellyel képes a maga tapasztalait is összevetni. De azt is igényli (ugyanaz a néző), hogy olykor-olykor új szempontokat vessen fel az előadás. Legyen kínzóan gyötrelmes a gondolkodás, de valamilyen új eredménnyel is járjon.

Webster, aki mellesleg Shakespeare kortársa, szereti a rémdrámákat. „Amalfi hercegnő története – nyilatkozta Koltay M. Gábor, az előadás rendezője – a felszínen klasszikus horrormese, de a felszín alatt hiteles látlelet az emberi kapcsolatokról, lelkünk félhomályos zugairól, a minket körülvevő világ kiszámíthatatlanságáról. A sok gyilkosság, álöltözet és krimibe illő fordulat mögött az emberi létezés szakadéka tátong.”

Unalom és vonaglás

Abban nagyjából egyetértettem a szünetben felkabátolókkal, hogy a fent idézett gondolatból úgyszólván semmi sem igazolódott vissza. Csak a mérhetetlen unalmat és vonaglást érzékelte az ember. Érthetetlen és nevetséges volt Avass Attila (Ferdinánd) őrjöngése, hiszen mögötte se hatalom, se félelmetes démoni erő nem húzódott meg. Nem lehetett félni tőle. A földszint utolsó sorából úgy tűnt, mintha egy harmadikos gimnazista „játszaná az eszét”.

Olykor még Fazekas István (Bosola) játékában csillant meg valami félelmetes. De ő is inkább filozofálgató „Hamlet” volt, aki a cselekmény meghatározott pontján megtette, amit a szerepe előírt. Ugyanígy tett néhány bátortalan kísérletet Széles Zita (Hercegnő), aki testi szerelem utáni vágyakozásában rátalált az erőtlen, jelentéktelen titkárra, Antoniora (Portik György Tamás). Széles Zitának volt néhány drámai pillanata (lehet, hogy nem is illettek ebbe a felfogásba), összességében azonban nem tudott, vagy nem lehetett az előadás meghatározó alakja. Portik játékából a sorsát irányítani akaró ember magatartása hiányzott, aki még azt sem vette észre, hogy Gerle Andrea (Cariola) gyöngéd érzelmeket táplál iránta. Gerlének egyébként is voltak szép és őszinte gesztusai, amelyeket nem lehetett markánsabban megfogalmazni.

Kiüresedett a világ

Horváth László Attila (Bíboros) testtartásában kitűnően formálta meg a „világ tengelyét”, a katolikus hit őrét. Azt is pontosan érzékeltette, hogy ez a világ is tele van hazugsággal, ahogy az Amalfi hercegnő jelenének a világa is. Minden megérett hát a pusztulásra – sugallja Webster. S valóban, a meghatározó figurák a darab végére mind meghalnak.

Kiüresedik a színpadi hősök világa. Halványan és bizonytalanul pislákol bennem a remény, hogy a nézőtérrel ez nem fordul elő, mert a nyíregyházi közönség mérhetetlenül szereti a színészeit. Még azt is megérti, hogy a legjobb szándék is kudarcot vallhat olykor-olykor.

– Nagy István Attila –