Rekviem a szerzőért

Rekviem a szerzőért
A „művész haláláról” tudhattak meg többet azok, akik ellátogattak április 27-én a filozófiai est soron következő előadására, a nagyváradi Moszkva kávézó kiállító termébe.

 

Francia írók 1968-ban beharangozták „a szerző halálát”. Horváth Gizella, a Partiumi Keresztény Egyyetem oktatója az elmúlt évszázad képzőművészeti eseményei között keresi a halott művészek szellemét, akik műveik mögül kivonulva részben átadták helyüket a közönségnek. Az előadás első részében Horváth Gizella a művész helyzetét mutatta be a 16-18. században, amikor is a szerzők kezdik aláírni képeiket, kialakul a művészi öntudat. Immanuel Kant különbséget tett a művész és a tudós között. Szerinte a tudományban nem, de a művészetben létezhet zseni, mivel a tudományos eredmények utánzással mindenki által elsajátíthatóak, míg a zseni maga adja a művészet szabályait, a művészi alkotást az eredetiség, egyediség és megismételhetetlenség jellemzi. A XX. században ez a nézőpont változik meg, amikor is a művész megrendezett halálának lehetünk szemtanúi. A műalkotások átalakulnak. Horváth Gizella ezekre az átalakulásokra számos példát hozott fel, megemlítve többek között azt, hogy eltűnik a reprezentáció; a fénykép megjelenésével szükségtelenné válik a festészetben az ábrázolás, megnyílik az út, amely felszabadítja a festészetet és amely az absztrakt felé vezet.

Műalkotások

Egy másik lényeges átalakulás az, hogy a műalkotások nem tárgyak. Ennek a radikális változásnak köszönhetően egy-egy alkotást már nem lehet bevinni a múzeumba. Ilyen lehet egy performansz, amikor a művész saját testét használja, vagy az úgynevezett földművészet (land art) is. Továbbá példaként említette az előadó a nem befejezett, vagy az interaktív műveket, melyek akkor teljesednek ki, ha a nézők is közbelépnek. Az is felmerülhet, hogy a mű nem egy alkotás. A legismertebb példa erre Marcel Duchamp Forrás című munkája, ami nem volt más, mint egy kilencven fokban elfordított porcelán piszoár. Viszont lehetséges, hogy egy mű nem hordozza a művész keze nyomát, és csak a koncepció a művészé, vagy éppen a mű nem eredeti, hanem egy már meglévő alkotás újraértelmezése. Horváth Gizella hozzátette, hogy a felsorolt példák ellenére vannak ellenpéldák is (feminista esztétika, a XX. század műveit csak úgy lehet értelmezni, ha ismerjük a szerzőt) amelyek arra utalnak, hogy a szerző mégsem »annyira« halott.

Nagy Noémi