Regenerálódik a délvidéki magyar irodalmi élet

Regenerálódik a délvidéki magyar irodalmi élet
A nagyváradi Törzsasztal beszélgetés után adott interjút szerkesztőségünknek Végel László délvidéki magyar író, aki nem csak rangos irodalmi alkotásaival vívta ki a tiszteletet a magyar közösség körében, hanem azzal is, hogy 1993-ban Konrád Györggyel együtt először szorgalmazta a kettős állampolgárság megadását a magyar kisebbségeknek.

 

– Milyen kapcsolatot ápoltak a kommunizmus idején a délvidéki magyar írók a romániai magyar írókkal?

– A könyveiket olvastuk. Bretter György például nagyon népszerű volt a szimpozionisták körében (az Új Symposion újvidéki magyar nyelvű kulturális irodalmi folyóirat alkotógárdájáról van szó – szerk. megj.), az ő könyvei eljutottak hozzánk közvetlenül Románián keresztül. Az utána következő nemzedék képviselői közül Molnár Gusztáv járt Újvidéken, és kapcsolatot tartottunk fenn Tamás Gáspár Miklóssal, ugyanakkor a kolozsvári Korunk folyóirat munkatársai is jártak Újvidéken a szerkesztőségünkben is. Mi nagyra becsültük őket, és rokonszenvvel viseltettünk irántuk, mert mindannyian ki voltunk téve a hivatalos Budapest kénye-kedvének; nem sokan közölhettünk a rendszerváltás előtt, ami érthetően egyfajta kisebbségi szolidaritást szült. Én is jártam például Pozsonyban, ahol megismerkedtem a fiatal szlovákiai magyar írókkal. Az a baj, hogy ezek a kapcsolatok megmaradtak privát szinten, de intézményes kapcsolatok nem alakultak ki.

– Lehetett volna egyáltalán intézményesíteni ezeket a kapcsolatokat a kommunista rendszerben?

– Az egy nagyon szeszélyes kor volt. Bizonyos időszakokban lehetett volna intézményes kapcsolat, ami azt jelenti, hogy lehetett volna rendszeresebb könyvbehozatalt, könyvkivitelt lebonyolítani. Én csak távolról tudom megítélni, de az volt a benyomásom, hogy a romániai politika eléggé rapszodikus volt. Néha megjelentek nálunk a romániai magyar írók művei is, aztán évekig nem jött semmi onnan.

– Ennek csak politikai okai lehettek?

– Igen, ez csak politikafüggő volt. A Kriterion Könyvkiadó, a Korunk folyóirat szívesen jött volna hozzánk, de minden bizonnyal a politikától függött az, ha végül mégsem jöttek. A rendszerváltás után pedig még lazábbá váltak a kapcsolatok, mint voltak annak előtte, és ez egy megrázó dolog. Budapesten mindenhol a magyar egységről beszélnek, közben meg minden Budapesten keresztül zajlik: budapesti alapítványok határozzák meg, hogy mit, hogyan, mikor, és az erdélyi vagy a felvidéki magyar irodalommal meggyengült a közvetlen emberi, kreatív kapcsolat. Az a baj, hogy hiányzik a körkörös kapcsolat, például nem létezik olyasmi, hogy a vajdasági könyvkiadók kiadványait Nagyváradon lehessen kapni, és sajnos a nagyváradi könyvkiadók könyveit sem lehet kapni Újvidéken. Most minden csak Pesten és Pest közvetítésével zajlik. Pedig az ember nincs minden nap Pesten, és az sem biztos, hogy Pesten ugyanaz érdekli az embereket, mint Újvidéken. Én szabadabb, közvetlenebb kommunikációt szeretnék a határon túli magyar irodalmi élet szereplői között.

– A magyar nemzet politikai szétszabdaltsága mennyire van hatással a magyar irodalomra, illetve beszélhetünk-e egységes magyar irodalomról?

– Ez egy régi vitatéma. Amikor szabadság van, akkor én a hangsúlyt a különbségre, a sajátosságokra helyezném, mert más környezetben élünk, mások a tapasztalataink, az egész mentalitástörténet más, mint mondjuk egy budapesti írónak a tapasztalata és a mentalitása. Azelőtt túlpolitizáltak a különbségeket, és a politika nevében felszabdalták a magyar irodalmat. Ez számomra nem rokonszenves, mert egyrészt én sok szlovákiai magyar íróval, vagy budapesti magyar íróval nagyobb rokonságot érzek, mint mondjuk néhány vajdaságival. Ez normális, ebben nincs semmi meglepő, tehát a fölszabdalás káros volt. Ma viszont ugyancsak a politika nevében nagyon erősen homogenizálnák a magyar irodalmat, arra hivatkozva, hogy mindannyian magyarok vagyunk, mindannyian magyarul írunk, és közösségi tapasztalataink pontosan ugyanazok. Vagyis most átmentünk a másik végletbe. Régen a magyar irodalom egysége mellett foglaltam állást, azért mert éreztem, hogy a politika akarja fölszabdalni, ma viszont, amikor a politika nem akarja többé fölszabdalni, ellenkezőleg, erőteljesen homogenizálni kívánja irodalmunkat, akkor inkább szeretném látni a különbségeket, mert a különbségek által gazdagabb a magyar irodalom.

– Hogyan látja a délvidéki magyar irodalom és általában az ottani kulturális élet jövőjét?

– Most már Horvátországban alig léteznek magyar kiadványok, ott már igazából nincs magyar irodalmi élet. Ma már gyakorlatilag csak Szerbiában beszélhetünk délvidéki magyar irodalomról. A központi probléma az, hogy a délvidéki magyarság lélekszáma rohamosan csökken. Csak az elmúlt tíz évben tizennyolc százalékkal kevesebb magyar van. Azt is tudni kell, hogy a fiatal, kettős állampolgárságú értelmiségiek Nyugatra mehetnek, és nagy kérdés az, hogy visszajönnek-e. A délvidéki magyar társadalom elöregedett. A legújabb népszámlálási adatok szerint a legöregebb társadalom épp a magyar, és attól tartok, hogy a helyzet egyre rosszabb lesz. Másrészt viszont jelentkeznek a fiatal, szerintem nagyon tehetséges délvidéki magyar írók, akiknek az első könyveik kiválóak. A 90-es években nagyon el voltam keseredve, mert azt éreztem, hogy a szellemi élet befullad, és azt, hogy nem lesz utánpótlás. Ma úgy látom, hogy van két nagyon erős művészeti ág, a színház – itt is a fiatalok tartják a frontot – és az irodalom. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan regenerálódott az irodalmi élet, én nem hittem, hogy erre sor kerül. jönnek fiatal, tehetséges délvidéki magyar írók, akiket nem ismer kellő mértékben a magyar közvélemény. Csak attól tartok, hogy ezeknek a fiataloknak nagyon nehéz sorsuk lesz, mert nagyon rosszak a feltételek. Egy részük előbb vagy utóbb áttelepül majd Magyarországra. Nálunk ma minden a politikától függ, valamiféle egypártrendszer van kialakulóban, amelyik nem tartja többé fontosnak a kultúrát. Ők azt nézik, hogy hány szavazatot kapnak, nekik ez a legfontosabb, és a kulturális környezet nem számít. Lehet, hogy Erdélyben is így van, nem mernék a más kisebbségről beszélni.

– Nagyon röviden leírná az ön által szorgalmazott kettős állampolgársági javaslat lényegét, és milyennek találja a most gyakorlatba ültetett kettős állampolgársági törvényt?

– Mi azt nem dolgoztuk ki részletesen Konrád Györggyel, hogy milyen is legyen a kettős állampolgárság, mi csak azt szorgalmaztuk, hogy nagyon könnyített módon kapják meg a határon túliak a magyar állampolgárságot. Láttam ugyanis, hogy nagyon sokan áttelepülnek Magyarországra, eladják az ingatlanjaikat, felszámolják vajdasági életüket, hogy Magyarországon teremtsenek egzisztenciát. Azt gondoltam, hogy e kettős állampolgárság – lehet, hogy tévedtem – lehetővé tenné az ide-oda átjárást. Mi nem az áttelepülést kezdeményeztük, hanem az volt az elképzelésünk, hogy valaki él mondjuk tíz évet Magyarországon, aztán visszatér a Vajdaságba. Nagyobb mozgásteret szerettünk volna a kisebbségnek, mert kisebbségben annyi hátránya van az embernek, hogy gondoltuk, legyen valami előnye is. Akkor (1993-ban – szerk. megj.) nem vettek bennünket komolyan, a pártok egyszerűen kinevettek minket, azt mondták, hogy éretlenek vagyunk. Most pedig íme, a magyar parlament elfogadta a kettős állampolgárságot. Én azt gondolom, hogy ez rendben van, de jobban fel kellett volna készülni erre, és egy jobb maradáspolitikát kellett volna kidolgozni az állampolgársági törvény mellé. Egy olyan politikát kellett volna megfogalmazni, amely nem csak a kettős állampolgárságot teszi lehetővé, hanem vonzóvá tenné azt, hogy otthon maradjon az ember. Ez a legfőbb hibája az elfogadott törvénynek.

Pap István