Reformáció 500: megemlékezés Fugyiban

Visky István és Zsigmond Attila lelkészek ültetik el az almafát.
Visky István és Zsigmond Attila lelkészek ültetik el az almafát.
Múlt vasárnap, az ilyentájt már ajándéknak számító késő őszi verőfényes napsütésben, családias hangulatban emlékeztünk meg gyülekezetünkben a reformáció elindulásának félévezredes évfordulójáról.

Az istentiszteleten az emlékoszlopot állító Sámuel próféta sokszor idézett, de elégszer el nem mondható szavai ösztönöztek a hálás emlékezésre: „Mindeddig megsegített minket az Úr!” (1Sám 7,12). Krisztus kétezer éves földi egyházának szerves részeként úgy tekintünk vissza az eltelt ötszáz esztendőre, hogy az egyben ösztönzést, hitet és kitartást adjon a folytatáshoz. Sámuel népe valós ellenségtől, a filiszteusoktól rettegett, s bár manapság is vannak még keresztyén hitük okán üldözöttek, a posztmodern Európa egyházának legalább annyira fenyegető veszélye a közöny, az elkényelmesedés s a befelé fordulás.

De mi Lutherrel együtt valljuk: Visakodik az Úr érettünk! Az istentisztelet a templomból kivonulva egy ajándékba kapott, megfontolandó üzenetet hordozó emléktábla leleplezésével folytatódott: „Nemzetednek gyökeréhez, / Őseidnek szent hitéhez / Testvér, ne légy hűtlen soha!” Az adományozó, Orsós Gyöngyi hangsúlyozta, szeretné, ha e sorok üzenete meghallgatásra találna azok között is, akik e hajlékot látogatják. Ezt követően Szabó Ödön képviselő szólt a résztvevőkhöz, a gyökértelenné válás veszélyeire figyelmeztetve, az élő közösség megélésére bátorítva, majd a lelkipásztorral együtt ünnepélyesen leleplezték a templom bejárata fölött elhelyezett táblát.

 

Örök mementóként

A Luthernek tulajdonított mondás (Ha tudnám, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát.) jegyében a továbbiakban egy almafacsemete elültetésére került sor, melyet Visky István fugyivásárhelyi lelkipásztor gondolatai vezettek be: a köznapi gondolkodásban az almafa az édenkertbeli tiltott gyümölcs fája, amit az ember időközben „kivágott”, szem elől tévesztett, mint figyelmeztetést, ezért kell ezt is „újraültetni”, örök mementóként.

A hagyományos lutheri ének, a 254. dicséret eléneklése és Könyves Gyöngyi alkalomhoz illő szavalata után az esemény méltó befejezéseként a templom melletti, 780 éves ittlétünket hirdető emlékjelet koszorúzták meg a jelenlévő egyházak és civil szervezetek képviselői.

Nemzeti imádságunk eléneklésével az ünnepi együttlét nem ért véget, a frissen elkészült filagóriában jó hangulatú szeretetvendégségre invitáltuk a jelenlévőket, együtt örvendezve a november eleji napsütésnek, s bizakodva, hogy Urunk nemcsak múltat adott, de jövendőt is rendel gyökereihez, hitéhez ragaszkodó népének itt, a Sebes-Körös partján is.

 Zsigmond Attila, lelkipásztor