Az önéletrajzi jellegű mélyinterjú-kötetet Nagy Béla, a váradi Szigligeti Társulat egykori irodalmi titkára méltatta, kiemelve, hogy a könyv színtere az erdélyi magyar színjátszás, de e kötet olvasói megismerhetik belőle a kommunizmusban uralkodó állapotokat és „a demokrácia hepehupás tájait” is. A méltatás után Kovács Levente beszélgetett Kádár Dombi Katalinnal, aki az interjúkötet kérdezője is volt. A beszélgetés során Kovács Levente humorban bővelkedő stílusban mesélte el életének néhány fontos, vagy érdekes momentumát, többek között első nagyváradi „dicsőséges” bevonulását, Nagyváradhoz való viszonyulását. Ez utóbbi tekintetben elmondta: „Várad vonzó atmoszférája miatt szerettem ide járni, de időközben Váradon idegenek jelentek meg, és megbomlott a város és az ember közötti kapcsolat, elfogyott az a váradi hangulat, ami ide vonzott. De ezt a váradiságot meg kell őrizni, mert még visszaszerezhető” – fogalmazott. A jelenlevők megtudhatták azt, hogy 1983-ban a Káin és Ábel című darabot rendezte meg először Nagyváradon, ahol összesen tizenhét előadást vitt színre, sőt az is kiderült, hogy 1989 előtt a gombfoci olyan szenvedélye volt, ami még a színháztól is képes volt elvonni, de ez a szenvedélye is áldozatul esett a rendszerváltásnak. Kovács Levente emlékeztetett arra, hogy a rendszerváltás után összeomlott a mozikultúra, az egyetemi színpadok, a közös kávéházi olvasás hagyománya, és a színház szerepe is megváltozott: „A hatvanas években a színház szerepe az volt, hogy megtartó erőt sugározzon, és azt üzente, hogy lehet másképp is gondolkozni. 1989 után ezek az értékek elbizonytalanodtak. A posztmodern korban az a kérdés, hogy ki vagyok én, és az egyéni életérzéseket a legnehezebb közös nevezőre hozni. A színház jelenleg az önkeresés állapotában van, már nincs meg a mindent összefogó funkciója. A színháznak akkor van értelme, ha találkozóhely, és ezt a találkozóhelyet kell megőrizni, ez azonban csak akkor lehetséges, ha kíváncsiak vagyunk egymásra” – fejtette ki Kovács Levente.
Pap István
