Vita egy döntés miatt

Sajtó nélkül szilveszter

este

Pap István

A nagyváradi Szigligeti

Színtársulat ma kétszer is

bemutatja szilveszteri produkcióját,

mégsem tud, vagy nem akar a sajtó

számára kellő számú

helyet biztosítani.

Mivel általában én írom a

színházi kritikákat,

ezúttal is én kaptam a feladatot, hogy

számoljak be a Szigligeti Társulat

szilveszteri bemutatójáról. Mintha

valami sugallat késztetett volna,

felhívtam az irodalmi titkárokat, hogy

jelezzem: én az esti előadásra

mennék. Egy udvariassági gesztus ez,

gondoltam, feltételezve, hogy majd

köszönik, hogy előre

értesítettem őket. Hát nem: a

válasz az volt, hogy csak a

délutáni előadásra tudnak

helyet biztosítani. Jeleztem azt is, hogy

másodmagammal mennék. Bátorkodtam

ezt két megfontolásból tenni:

egyrészt minden kulturális

rendezvényre minden meghívás

minimum két személyre szól.

Másrészt azért mennék nem

egyedül, mert ha már szilveszter, akkor

legalább látszatra tudjam elhitetni

magammal azt, hogy szórakozni, és nemcsak

dolgozni megyek. Erre tegnap háromnegyed

háromkor érkezik egy üzenet, hogy

szerkesztőségenként egy

újságírónak

biztosítanak helyet a délutáni

előadáson. Milyen kellemetlen lett volna,

ha mindezt ma este a filharmónia

bejáratánál kellett volna

megtudnom... Saját és

kollégáim tapasztalatai szerint az

elmúlt húsz év során

magától értetődő volt

az, hogy a sajtó munkatársai azon a

bemutatón vesznek részt, amelyen akarnak.

A beharangozók, interjúk,

rövidhírek meg a helyszíni

beszámolók „fejében”.

Ez egyfajta csere, együttműködés,

amivel mindenki tisztában van. Vagy majdnem

mindenki. És ha azt is

számításba veszem, hogy az

elmúlt években az egyetlen szilveszteri

bemutatóra is befértem,

méghozzá többedmagammal, akkor

még inkább összezavarodnak bennem a

dolgok.

REAGÁLÁS

Dimény Levente

Tisztelt Szerkesztőség! Pap István

írásaira reagálván

úgy érzem néhány dolgot

tisztáznom kell. Tudtommal a sajtó

munkatársait mindig az első

előadásunkra vártuk,

természetesen, ha valamilyen okból ezen

nem tudott részt venni, lehetőség

szerint biztosítottunk helyet

későbbi előadásokon. Nos,

éppen a lehetőségeken múlt,

hogy nem tudtunk az esti előadásra helyet

biztositani, miután erre az

előadásra már karácsony

előtt lefoglalták az összes helyet.

Szerintem így december 30-án igencsak

késő volt azt jelezni, hogy a tisztelt

újságíró este tenné

tiszteletét többedmagával. Jelzem,

hogy ezekre az előadásokra nem

bocsátottunk ki ingyenes

meghívókat, ugyanis ha a társulat

feláldozza az ünnepnapokat, nem

kímélve erőt, energiát,

másodrangba sorolva családot,

magánéletet, elvárható,

hogy a nézők is meghozzák azt az

anyagi áldozatot, ami a jegyek

megvásárlását illeti.

Azért is nyitottunk két házat

szilveszter estére, hogy a filharmónia

viszonyait tekintve minél többen,

minél jobb rálátású

helyekről láthassák

előadásunkat. Talán ezért is

találta foghíjasnak a

délutáni előadás

nézőterét. Szerintem ez akkor is

elfogadhatóbb, minthogy egy

előadásra bezsúfolódva,

oszlop mögul kukucskálva, minden

konfortélményt mellőzve

nézzen egymással szembe

színész és néző.

Más. Tisztelt

újságíró azon

megállapitása, mely szerint

„…általában én irom a

szinházi kritikákat, ezúttal is

én kaptam a feladatot, hogy számoljak be

a Szigligeti Társulat szilveszteri

bemutatójáról”

önmagában fogalomismereti

problámákat hordoz. A kritika és a

beszámoló tudtommal két teljesen

egyértelműen

megkülömböztethető fogalom. A

beszámolóval, mint olyannal, nincs semmi

probléma. Viszont a kritika, és

különösen a színházi

kritika esetünkben tisztázásra

szorul. Kritikát az ír valamiről,

aki a kritizált dolog minden vetülét

ismeri, erre szakmai

felkészültséggel rendelkezik (amely

felkészültség tulajdonképpen

felhatalmazza a kritizálásra).

Esetünkben legalább egy dramaturgiai vagy

teatrológiai végzettség

előzné meg ezt a felhatalmazást.

Ezen túlmenően a kritika hordoz

magában egy olyan összehasonlitó

jelleget, amely nem nélkülözheti azt,

hogy az illető kritizáló az adott

kritizált alkotást megelőzően

már jó néhány azonos

műfajú alkotást megismert,

elemzések sokaságának

birtokában van, széleskörű

rálátással rendelkezik a mű

történelmi múltjára, annak

legjellegzetesebb, legismertebb

megvalósitási formáira. Mindezt

összesítve azzal ami az elmúlt

időkben megjelent rólunk kritika

címszó alatt, azt gondolom, hogy tisztelt

újságíró maradjon a

beszámolóknál, és

bízza a kritikát a szakemberekre,

talán ezzel megkiméli a laikus

olvasót a

félreértelmezésektől

és a látszólagos

hozzáértő

véleménnyilvánítástól.

Gratulálok a húszéves Bihari

Naplónak, kívánok sok erőt

és kitartást az elkövetkező

években!

Maradok további tisztelőjük,

Dimény Levente.

Válasz Dimény Levente

társulatvezetőnek

Pap István

Dimény Levente társulatvezető

egyetlen érvével sem értek egyet.

Íme az ellenérveim: Én csak

azért jelentkeztem be a szilveszteri

bemutatóra, mert két előadást

tartott a társulat, különben

magától értetődőnek

tekintettem volna azt, hogy elmegyek a premierre

előzetes bejelentkezés nélkül.

Tettem volna ezt azért, merrt abban, hogy a

Szigligeti Társulat két

előadást is meg tudott tartani, bizonyos

mértékben talán a Bihari

Naplónak is szerepe van a megjelentetett

interjúk, beharangozók okán.

Másrészt nem lehet a

fűnyíró elvet alkalmazva

leszögezni, hogy mindig az első

előadásra kap helyet a sajtó. Egy

közösségi esemény

jelentőségéről,

súlyáról normális

körülmények között a

sajtótermék, nem pedig a szervezők

döntenek, és mi a

szerkesztőségben úgy

ítéltük meg, hogy a szilveszteri,

második előadásról

szóló beszámoló tarthat

számot nagyobb érdeklődésre

olvasóink körében. Talán nem

is gondoltuk rosszul, ha hiszünk Dimény

Levente állításának,

miszerint az esti előadáson, a

délutánival ellentétben,

teltház volt.

Továbbá: Dimény Levente egy

újság felületét

képzelje el úgy, mint a

színház nézőterének

papírra nyomtatott mását. Ha

valaki reklámozni akar az

újságban, az pénzért

(méghozzá sokkal többért,

mint amennyit egy

színházbajáró kifizet

két jegyért) foglalhat magának

helyet egy újságban. Mivel a Szigligeti

Társulat tudomásom szerint húsz

éve ingyen és bérmentve foglalhat

helyet magának lapunk hasábjain, az a

minimum, hogy bármely

előadására helyet biztosítson

az illető lap – akár két

– munkatársának.

Továbbá: ahhoz nem kell

teatrológiai diploma, hogy valaki

megállapítsa, hogy a

színész hamisan énekel, vagy

belebakizott a szövegébe, mint ahogy mi sem

kérünk olvasóinktól

újságírói diplomát,

amikor meg mernek kritizálni minket akkor, ha

hibásan jelenik meg valami lapunkban. Ha

Dimény Levente szerint túlságosan

sokat képzel magáról az az

újságíró, aki

kritikának merészeli nevezni

helyszíni tudósításait,

akkor én a lehető legnagyobb

készéséggel arra kérem

őt és minden olvasónkat, hogy ne

tekintsék a Bihari Naplóban a

színházi előadásokról

megjelenő írásaimat

kritikának, nyugodtan hívjuk azokat

helyszíni tudósításnak.

A társulatvezető által emlegetett

diplomás érv a húsz évvel

ezelőtt magunk mögött hagyott rendszert

juttatja eszembe: abban történt meg

például az, hogy a váradi

színjátszás egyik legnagyobb

alakját, Cseke Sándort kikezdték

néhányan a diplomás

színészek közül, amiért

nem volt megfelelő végzettsége. Ha

végigmegyünk a

„diplomás” logika mentén,

akkor az újságban a tanügyi

dolgokról csak pedagógus

végzettségű,

politikáról politológus

végzettségű ember,

egészségügyről csak orvos

írhatna újságcikket. Csakhogy a

napilap nem szaksajtó, és ezzel azt

hiszem mindent elmondtam. De lehet, hogy mégsem,

ezért megemlítem, hogy a diményi

érvet alkalmazva Ady Endre vagy Dutka

Ákos (hogy maradjak csak helyi

sajtónál) soha nem írhattak volna

színházkritikát, vagy

beszámolót, stb.

Továbbá: az, hogy egy

sajtótermékben ki ír és

miről, azt az adott munkaközösség

feladata eldönteni; a színházban a

rendező, egy napilapnál a szerkesztők

vagy a főszerkesztő. A

végeredmény

megítélése tekintetében

viszont van hasonlóság a két

„munkakör” között:

úgy ahogy a színész

játékát alapvetően a

közönség tetszése

minősíti, úgy egy

újságcikket az olvasók

tetszése vagy nem tetszése

minősít. Tehát Dimény Levente

olvasóként kritizálhatja

írásaimat, de egy intézmény

vezetőjeként semmiképpen sem szabhat

feltételeket arra nézve, hogy ki

és milyen hangnemben írjon kri…

beszámolókat. Törvény

szabályozza, hogy mely munkakörök

betöltéséhez van szükség

felsőfokú végzettségre, ilyen

az orvos, a bíró, az ügyész,

stb. Nem véletlen azonban, hogy egy demokratikus

rendszerben a sajtóban és a

közképviseletben BÁRKI részt

vehet, ugyanis ezzel látszik biztosítva a

társadalmi kontroll az állami

intézmények fölött. Ezt

már csak azért is írom, hogy

politológusi

szakképesítésemmel villantsak.

Továbbá: az újság mindig

kellő súlyában, tisztelettel

viseltetett a társulat iránt,

bizonyíték erre a számtalan

beharangozó, interjú,

életpályaismertető. A

társulatvezetőt talán az

tévesztette meg a mi viszonyulásunkat

illetően, hogy a színházi

beszámolóink nem mindig kedvezőek a

társulatra nézve.

Végezetül a protokollra vonatkozó

kérdés: mi lett volna ha egy

sajtótermék főszerkesztője

kívánt volna másodmagával

(mert a társulatvezető által is

használt „többedmaga”

kifejezés két személyre

értendő) elmenni a színházi

előadásra, őt is a

délutáni előadásra

utasították volna, persze csak

magamagában? Kétlem, bár ma

már semmiben sem vagyok biztos a

színházat illetően.