Nyolcvanéves Kányádi Sándor

Nyolcvanéves Kányádi Sándor

Május 10-én lesz nyolcvanéves
Kányádi Sándor, aki élete java
részében Romániában alkotott,
megtanulta, milyen kisebbségben élni,
és hallatta hangját, amikor ahhoz
bátorság kellett.

A költőt április 20-án a budapesti
Petőfi Múzeumban
köszöntötték
születésnapján a hazai és a
romániai magyar irodalom képviselői,
barátai és a kulturális tárca.
Egy ott elhangzott méltatás szerint
Kányádi egy személyben költő
és tanú, korának hiteles
krónikása, tetőtől talpig
európai polgár, tipikusan
kelet-közép-európai
művészsorssal.


    A Hargita megyei
Nagygalambfalván (Porembenii Mari),
székely parasztcsaládban született.
A kolozsvári Színművészeti
Főiskolára
és a Bolyai
egyetemre
járt, 1954-ben szerzett
magyartanári oklevelet. 1950-ben
Páskándi Géza fedezte fel,
dolgozott az Irodalmi Almanach, az Utunk, a
Dolgozó Nő és a Napsugár
című gyereklap
szerkesztőségében is, első
verseskötete 1955-ben jelent meg.


    Kezdetben “a szocialista
lelkesedéstől megszállottan”
bizakodó verseket írt az élet
és a természet
szépségéről, a
romániai magyarság
jövőjéről – a
kijózanodás a hatvanas években
következett be. Költészetének
fő erkölcsi kérdése a
közösséghez való
hűség és a társadalom
drámai konfliktusainak feltárása
lett, mind tudatosabban kötődött az
erdélyi magyarsághoz.
Nagyszabású költeményekben
keresett választ a magyarság
sorskérdéseire (Fától
fáig, Halottak napja Bécsben),
elítélte a román kormányzat
elnyomó nemzetiségi
politikáját (Krónikás
ének, Visszafojtott szavak a
Házsongárdban), 1987-ben
tiltakozásul kilépett a román
írószövetségből.


    Az 1989-es fordulat után
számot vetett a múlttal, de arra is
figyelmeztetett, hogy a zsarnokság tovább
él a társadalom mélyebb
szerkezeteiben (Kuplé a vörös
villamosról). Több verseskötete,
meséje szól a gyermekeknek,
életművének fontos
részét képezik az esszék
és műfordítások.
Kányádi Sándort saját
műveinek avatott előadója és
tudományos előadóként is
kedvelt.


    Kányádi
költészete egyfajta szintézis,
amelyben kifejezésre juttatja a
közösségéért való
aggodalmát és költői
személyiségének belső
kérdéseit.
Költészetére a
változékony változatlanság
jellemző: változatlan a
népköltészetben gyökerező
hang és a megtartó
közösséghez fűződő
hűség; a
változékonyság a stílusban,
a szemléletmódban, a tematikában
és a műfajváltásokban
fedezhető fel. Figyelme a kisembertől
egészen az emberiség szintjéig
terjed, elégikus líráját
gyakran fűszerezik tragikus és ironikus
elemek.


    1993-ban Kossuth-, 1994-ben Herder-,
1998-ban Magyar Örökség-díjat
kapott, 2002 óta a Magyar Művészeti
Akadémia tagja, idén március
15-én a Magyar Köztársasági
Érdemrend Nagykeresztjét vehette
át. 1983-ban Sándor fiának 20.
születésnapjára írott
“tagadó versében” mondta ki
óhaját: “lelkemre/ többre/ nem/
vágyom/ lenne/ bár/ egy/ padom/ lenn/ az/
Arany János/ nevét/ viselő/
metróállomáson”. A Budapesti
Közlekedési Vállalat 2003.
június 10-én elhelyezte a
táblát, amelyen e sorok is helyet kaptak,
az alatta lévő padot a költőnek
ajánlották.