Le Cléziónak ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat

A svéd királyi akadémia indoklásában "új kiindulási pontok, költői kalandok, érzéki extázis szerzőjének, az uralkodó civilizáció feletti és alatti emberség kutatójának, elkötelezett környezetvédőnek" nevezte a 68 éves írót, a Terra Amata szerzőjét.
Le Clézio nem csupán regényeiben, novelláiban, esszéiben viszi valóságos és lelki utazásokra olvasóit, élete is szinte folyamatos utazás. Nizzában született 1940. április 13-án egy Mauritius szigetére emigrált breton család leszármazottjaként. Első könyvét hétévesen írta a tengerről, amikor elkísérte édesanyját Nigériába, az ott dolgozó orvos apjához. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban tanult, katonai szakszolgálatát Thaiföldön végezte, de onnan hamar kiutasították, mert elítélte a gyermekprostitúciót, így Mexikóba vezényelték. A mexikói indián történelem és mitológia annyira megragadta, hogy e témából írta történészi disszertációját.
Addigra azonban már elismert író volt hazájában: mindössze 23 évesen jelent meg a Jegyzőkönyv (Le procés-verbal) című regénye, egy marginális fiatalember története, amelyért Renaudot-díjjal tüntették ki. 1967-ben jelent meg a Terra Amata című, laza szerkezetű, szabad asszociációktól burjánzó könyve, a bizonytalan jövő előtt álló, de mégis szeretettel, bizakodással teli emberiség "önéletrajza", amelyet számos nyelvre, köztük magyarra is lefordítottak. A francia irodalom egyik megújítójaként tartották számon pályája első szakaszában.
Az 1970-es évektől már higgadtabb, letisztultabb stílusban születtek J.M.G. Le Clézio művei, irodalmi prózájában, esszéiben a gyermekkor, az utazás, a kisebbségek sorsa, a környezetvédelem maradt visszatérő téma. 1980-ban nagy áttörést jelentett a Sivatag (Désert) című regénye, amely az észak-afrikai elveszett kultúrák és Európa kontrasztját mutatja be nem szeretett bevándorlók szemszögéből. Ettől kezdve a nagyközönség is kegyeibe fogadta. 1994-ben őt választották meg a legnagyobb francia nyelvű írónak. Legújabb magyarul megjelent munkája a 2003-ban született Körforgás (Révolutions) című regény.

Kitüntetettek

Az 1895-ben alapított, majd első ízben 1901-ben adományozott Nobel-díjak sorában az irodalmit azoknak ítélik oda, akik kiemelkedőt alkottak az irodalom terén. A kitüntetést 1914-ben, 1918-ban, 1935-ben, valamint 1940-1943 között nem osztották ki. Négy alkalommal egyidejűleg két író munkásságát jutalmazták: 1904-ben Frédéric Mistral provanszál nyelven író francia költő és José Echegaray spanyol drámaíró, 1917-ben Henrik Pontoppidan és Karl Gjellerup dán regényírók, 1966-ban Sömuel Joszéf Agnon héber nyelven publikáló izraeli prózaíró és Nelly Sachs német költőnő, 1974-ben pedig Harry Martinson svéd költő és regényíró valamint Eyvind Johnson ugyancsak svéd regényíró és elbeszélő osztoztak a kitüntetésen. Kétszer az is előfordult, hogy a díjazottak visszautasították az elismerést. Borisz Paszternak szovjet-orosz költő 1958-ban politikai okokból volt kénytelen lemondani róla, 1964-ben pedig Jean-Paul Sartre francia filozófus, regény- és drámaíró pacifizmusával nem tartotta összeegyeztethetőnek a díj átvételét. Az irodalmi Nobel-díjat 1901 óta 104 személy kapta meg, köztük 11 nő. Első és eddig egyetlen magyar íróként 2002-ben Kertész Imre részesült a kitüntetésben.
    Az elmúlt tíz év irodalmi Nobel-díjasai:
    1998. - José Saramago portugál író, akinek "képzeletből, együttérzésből táplálkozó és iróniával átszőtt példázatai újra meg újra kézzelfoghatóvá tesznek számunkra egy illuzórikus, tovatűnő valóságot".
    1999. - Günter Grass német író, aki "fanyar, groteszk történeteivel a történelem elfeledett oldalát mutatja be". Az indoklás mint a XX. század egyik kiemelkedő irodalmi művét emelte ki az 1959-ben megjelent A bádogdob című regényét.
    2000. - Kao Hszing-csien 1988 óta Párizsban élő, francia állampolgárságú kínai író, aki munkássága "egyetemes érvényének, keserű belátásának és nyelvi leleményességének" köszönhetően új utat nyitott a kínai regény- és drámaírásban".
    2001 - Vidiadhar Surajprasad Naipaul trinidadi születésű brit író "a lényeglátó elbeszélésmódot megvesztegethetetlen, tüzetes vizsgálódással egyesítő, utánozhatatlan hangvételű műveiért".
    2002 - Kertész Imre "írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben".
    2003 - John Maxwell Coetzee dél-afrikai író, akinek regényeit "jól felépített szerkezet, gazdag párbeszédek és briliáns elemzések jellemzik". Az indoklás kiemelte az író "könyörtelen kritikai szellemét" és "kegyetlen racionalizmusát".
    2004 - Elfriede Jelinek osztrák írónő, akinek regényei és színdarabjai "különleges nyelvi erővel leplezik le a társadalmi klisék abszurditását és ezek leigázó hatalmát". Az indoklás kiemelte műveinek zenei kontrasztjait.
    2005. - Harold Pinter angol drámaíró, aki "színdarabjaiban feltárja a hétköznapok fecsegése alatt tátongó mélységeket, és behatol az elnyomás zárt térségeibe. Pinter visszahelyezte a színházat alapjaira: a körülzárt térre és a kiszámíthatatlan párbeszédre, amelyben az emberek ki vannak szolgáltatva egymásnak, s amelyben a látszat porrá omlik".
    2006. - Orhan Pamuk török író, aki "miközben szülővárosának melankóliáját kutatta, új szimbólumokban gondolkodva vizsgálta az egymással folyton ütköző és összefonódó kultúrákat".
    2007. - Doris Lessing perzsiai születésű brit írónő, aki olyan "női tapasztalatokkal rendelkező elbeszélő, aki (műveiben) kétkedéssel és látnoki erővel vizsgálja a megosztott civilizációt".