Nagyvárad zenei élete a Thurzó-gyűjtemény tükrében – Thurzó Sándor: Nagyváradi éneklőkanonokok (1199–1557)

Nagyvárad zenei élete a Thurzó-gyűjtemény tükrében – Thurzó Sándor: Nagyváradi éneklőkanonokok (1199–1557)
Íme, az 1983-ban kiadott tanulmány hatodik, utolsó része a nagyváradi éneklőkanonokokról.

A középkori Várad éneklőkananokjainak sorát Kamanczy Gergely mester nevével zárjuk, aki 1555-től 1557-ig állt a zene szolgálatában. Valószínűleg a Szent István káptalanból lépett előre, hol 1539-ben mint kanonokkal találkozunk vele. Az 1556–1557-i váradi ostrom szenvedéseinek, s az ostromot már megelőző politikai zavarok sanyarúságainak egyik osztályosa. Midőn mindinkább világosabb lett, hogy a Zápolyai-párt Ferdinándtól elszakadni, s Izabella királynét és fiát a török segedelmével visszahíni fogja: a Ferdinánd-pártiak, hogy a hazának új kettészakadását megakadályozzák, még egy utolsó kísérletre határozták el magukat. Négytagú követséget indítanak Ferdinándhoz, hogy vagy védje meg őket Izabella s a török ellenében, vagy pedig oldja fel őket hűségi esküjük alól. E követség egyik tagja Kamanczy Gergely volt. A követek, mint az egykorú Forgách váradi püspök írja, „csak szép szavakat nyertek, s Várad Izabella hatalmába jutott.” Kamanczy 1557 után a Dunántúlra távozott, s három év múlva, 1560-ban csornai prépost, s Ferdinánd király káplánja lett, de emellett még mindig váradi éneklőkanonoknak írta és íratta magát.

A váradi éneklőkanonokok névsorával három és fél évszázados történelmi időszakot fogtunk át: 1199-től 1557-ig. Rendkívüli zenetörténeti jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy a viharos események szabdalta korszakban lényegében törésmentesen folyt az intézményesített, módszeres zeneoktatás. Ez a sajátos zenei oktató-nevelő munka – mint minden kulturális megnyilvánulás a középkorban – egyházi tevékenység volt, de hatott az általános zenei művelődésre, a középkori Nagyvárad zenei életére is. Feltételezhető, hogy a püspökség és a káptalan zenei munkájában az ismert európai vonások mellett sajátos helyi vonatkozások is jelentkeztek. A kialakult nagyváradi egyházzenei élet időtállónak bizonyult az évszázadok folyamán. Hogy ez mennyire így volt, elég ha Luxemburgi Zsigmond német-római császár és királyra gondolunk (1368–1437), aki Váradon temetkezett és végrendeletében megparancsolta, hogy a székesegyházban az ott nyugvó fejedelmekért éjjel-nappali zsoltárokat és himnuszokat énekeltessenek. Az énekkar létszámát nem ismerjük, de elképzelhető, hogy jelentősnek kellett lennie, ha ekkora művészi feladat elvégzésére alkalmasnak minősítették.

Időrendben

Álljon itt az éneklőkanonokok névsora – időrendben: M (1199), Valerian (1212), Mihály (1212), Iván (1260–1279), János (1281–1282), Iván (1284–1288), Ivánka (1291), Iván (1294), Csanád (1295–1322, megszakításokkal), Miklós (1306), Jakab (1318), Bátori András – Iván (1319), Pál (1320), Bátori András (1321), Miklós (1325–1329), Kálmán herceg (1332–1335), Jakab – succentor (1332–1337), Philippus (1343), Jakab – succentor (1344), Gergely fia László (1346–1358), György (1366), István (1367–1369), Kárász Bereczk (1369–1371), Jakab fia Jakab (1373?), István (1384), Domokos (1395), Lukács (1396–1403?), Jakab (1405–1406), Dionysius (1405–1427), Miklós (1407), András (1408–1421), Miklós (1422–1424), Miklós fia Antal (1428–1433), Pál (1435–1438), Gál (1439–1443), Péter fia Gulay Miklós (1443–1459), Imre (1472), Márton (1472–1476), András (1478), Farkas Bálint (1481–1483), Hertgfi Miklós (1487–1489), Mihály (1503–1510), Szászvárosi Miklós (1522–1524), Albertus (1525–1549), Mátyás (1529), Zágrábi (Olasz) Mátyás (1531), Szegedy Bertalan (1553), Albertus de Válaszuth (1554), Kamanczy Gergely (1555–1557).

Egy eléggé hosszú idő után (1983) most ismételten közzétett tanulmány hat részre bontott epizódjai ezzel a végéhez értek. A jövő héten további érdekességekkel folytatjuk majd zenei utazásunkat.

Thurzó Zoltán