Nagyvárad zenei élete a Thurzó-gyűjtemény tükrében

Nagyvárad zenei élete a Thurzó-gyűjtemény tükrében
Váradon az első könyvek és kódexek vallási jellegűek voltak, amelyek a gyarapodó templomok mindennapi egyházi életének és szertartásainak ellátásához voltak szükségesek.

 

 

A bihari püspökség ugyan egyike volt az I. István magyar király által alapított tíz katolikus püspökségnek, de ezen a vidéken az egyházi viszonyok az ismétlődő pogány felkelések (1046, 1061) következtében csak I. Szent László idején szilárdulhattak meg annyira, hogy megkezdődhessen a könyvgyűjtemények kialakulása is. Mindkét uralkodó az új templomok felszerelését, illetve a misékhez nélkülözhetetlen szertartási könyvek beszerzését és gyarapítását a püspökök kötelességeként írta elő. Továbbá az általuk megfogalmazott javaslatok szabályozták a könyvtárak kezelését és gyarapítását (a váradiét is). Említettem már korábban, hogy akkortájt volt olyan eset is e döntést megelőzően, amikor az egész Magyar Királyság kellett hozzájáruljon ezeknek a szertartási könyveknek a beszerzéséhez, amely komoly anyagi erőfeszítést is jelentett. A másik, ritka opció az volt, hogy az uralkodó a saját birtokában levőkből adományozott az alapított püspökségnek.

Váradi kódexállomány

Az akkortájt ismert váradi kódexállomány majdnem mind liturgikus jellegű volt. A napjainkban használatos belső könyvtári rendszerezéseket ismerve megállapíthatjuk, hogy a tárolást illetően ez régebben sem lehetett másként. A használat, valamint az értéktárolás szempontjából az átláthatóság mindig fontos szempont volt. Korabeli leírásokból tudjuk, hogy az egyház/kolostor liturgikus könyvei a sekrestyében, a többi könyv feltehetően a keresztfolyosón, továbbá hely hiányában az iskolákban volt elhelyezve. Viszont itt két külön nézet mentén kell haladjunk, amelynek egyik ága tovább osztható további két irányba: a székesegyházak, valamint székes káptalanok esetében a székesegyházi könyvtár és a székesegyházi iskolák; a társaskáptalanok esetében csak a káptalani könyvtár és a káptalani iskolák megközelítéséből. Megkülönböztethető viszont a székes káptalanok esetében a káptalani/püspöki és egy szerzetesi/kolostori ág is. A Váradhoz kapcsolható eredeti mennyiségbeli állományról igazából nagyon keveset tudunk, mivelhogy, sajnos, a középkori püspöki székhelyek majdnem kivétel nélkül elpusztultak a török/tatár háborúk folyamán, és emiatt velük együtt pusztultak el az ott őrzött könyvtárak is.

A súlyos tömegű könyvanyagok ilyen esetekben sajnos nem voltak alkalmasak arra, hogy a közeledő veszedelem hírére gyorsan elszállítsák, biztonságba helyezzék őket. A menekülők a templomok arany-ezüst kincseivel együtt könyveket alig vihettek el többet, mint egy-két különösen díszes misekönyvet vagy más szertartási könyvet. Gazdagon díszített könyvekről, kódexekről – és sok esetben már komoly műkincsekről is beszélünk. Így a főpapi könyvtárakból mindössze néhány darab maradt ránk.

Váradon saját énekkönyvek, és külön hagyományon alapuló antifonálék voltak használatban. Ilyen korabeli főpapi könyvtár jeles példányai a manapság ismert Váradi Zalka Antifonálé, valamint a Flipecz Pontifikálé is. Ezek az antifonálék a nagyváradi káptalani iskolában íródott liturgikus és zenei kultúra fontos emlékei, mivel itt jegyezték le a szertartások végzéséhez szükséges énekeket is. A katolikus egyház a könyvállományát komoly szempontok szerint tartotta számon, illetve leltároztatta. Egy jogos döntéssel, a kölcsönzés tilalmával viszont oltalmazta őket az elkallódástól, valamint a rongálódástól is. Sőt! Adott esetekben a hatalmas kincseket érő bibliákat, kódexeket olykor a hátlaphoz rögzítetten láncon is tartották, nehogy valaki mégis, ettől függetlenül ellopja azokat. A középkori katolikus könyvtárgyűjtemények történetében egészen új fejezetet jelent a ferences, a domonkos, a premontrei, valamint az ágostonos remete rendek, valamint más zárdák és házak megalakulása a XIII. század folyamán. Azonban meg kell említenünk, hogy több rend, kolostor és zárda is elpusztult Várad 1556–1557-es években történt ostromai alatt.

Érdekesség

Voltak olyan rendek is, amelyek nem tudtak latinul. Emiatt az ide idővel letelepedett ferencesek vállalták fel azt a nemes feladatot, hogy lefordítják számukra magyar nyelvre is a lelki/zenei nevelésükre szánt vallásos szövegeket, és ki is adják azokat számukra. Sok esetben ezekért a vállalásokért nem fogadtak el pénzt, hanem egymás iránti testvéri szeretetből, ingyen támogatták rendtársaik ismereteinek bővítését. Sajnos a fentebb említett felkelések és pusztítások miatt Váradról nem maradtak épségben magyar nyelvű kódexek. Nagy kár, mert akkor semmisülhettek meg ezek a könyvek/kódexek is, amelyeket előzőleg nem tudtak kimenekíteni a körülzárt Váradról az itt lakók. Viszont ismeretesek ilyen jótékony cselekedetek mondjuk a máshol tovább élő begina-házakból, de még a klarissza-zárdákból is, mivel az ő könyvtáraiknak fennmaradt töredékei érzékeltethetik azt, hogy a Váradon megsemmisült könyvállományban létező magyar nyelvű írásbeliség is (fordítás révén irodalmi tekintetben) milyen komoly veszteséget szenvedhetett el.

Ismételten analógiák alapján feltételezhetjük, hogy komoly értelmiségi tevékenységről tanúskodhattak azok a korabeli könyvtárak, amelyek az összmagyar értéktár tekintetében is jelentősek Váradon. Azokban az időkben az egyházi könyvtárak legfőbb gyarapodási forrásai a püspökök, a kanonokok, valamint a szerzetesek egyéni könyv-/kódexgyűjteményei, valamint a hozzájuk tartozó másolóműhelyek voltak. Mivelhogy az akkori egyház könyvtári állományának jegyzéke és tartalma nem maradt fenn, így a váradi püspökség könyvkultúráját, valamint a székesegyházi könyvtár összetételét az egyéni gyűjtemények oldaláról megközelítve kell értékeljük – ha komolyabban akarunk a témával foglalkozni. Nem szabad viszont elfeledkeznünk ezen megközelítésből továbbá a jelenkori magán- és egyéb gyűjteményekbe került kéziratos és nyomtatott kötetek alapján alkotható összkép természete felől sem, amely a váradi könyvanyag állományát rekonstruálhatja valamelyest elképzelésünkben.

Thurzó Zoltán