Nagy Testvér és egyéb meglepetések Svájcban

Akt.:
Nagy Testvér és egyéb meglepetések Svájcban
Nem megy ki a fejemből az a kép, amit a legnagyobb svájci kanton fővárosában, Churban láttam: a térség vezető médiavállalkozása új, impozáns székházat épített, egy laktanya és egy mezőgazdasági vállalkozás mellé, az új székháznak tágas emeleti erkélyei is vannak, és amint kilépsz oda az épületben lévő számos termék valamelyik szerkesztőségből, alant jobbra egyből egy csomó legelésző birkát látsz, balra meg harckocsikat. Hát tessék: valahogy pompás képi metaforája ez a média viszonyrendszerének is. És egyből ezzel kezdődött a tájékozódó látogatásunk – ami aztán szolgált még pár meglepetéssel.

Na, de előbb röviden elmondom a hivatalosat, aztán majd hosszabban az érdekeset. Az ottani nemzeti kisebbségi közösségek és médiájuk helyzetét vizsgáltuk az elmúlt napokban Svájcban, tanulmányúton, nemzetközi küldöttségben. Most ugyanis, számos hasonló körút sorozatának folytatásaként Svájcba invitálta tagjait az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelveken Megjelenő Napilapok Egyesülete (Minority Dailies Association, MIDAS). A MIDAS európai újságíró-szervezet – amelynek a mi lapunk is tagja – évente tart tájékozódó látogatásokat Európában, különböző államokban, a nemzeti kisebbségek helyzetének, valamint e közösségek sajtójának megismerése céljából. Október 22–25. között Svájc legkeletibb és egyben legnagyobb kantonjában, Graubündenben jártunk, ahol a tartomány székhelyén, Chur városában, valamint Scuolban látogattuk meg médiacégek székhelyeit, lapok, rádiók, televíziók, portálok szerkesztőségeit, és vettünk részt a kisebbségekről szóló konferencián. Az ottani kisebbségek jól vannak, köszönik szépen, lényegében egyetlen komolyabb panaszuk sem volt képviselőiknek a különféle találkozóinkon, hanem csak ismertették a helyzetüket. Spóroljuk is meg az ilyenkor sok hivatalosság részéről szokásos nagyívű semmitmondást: ennyit a jegyzőkönyvszerű részről, és akkor lássuk a lényeget.

svajc1

A sarokszámok

Svájc az egyik példája annak, hogy ha a gazdaság a lakosság számára is érezhetően jól megy, ha az életszínvonal is rendben, akkor – sok más vaduláshoz hasonlóan – a nemzetiség kérdések sem élesen, üldöztetésként és harcként, meg politikai manipulációs eszközként vannak jelen, ugyanakkor az egész mentalitás is más, békésebb, kulturáltabb a közeg. Ami aztán a további fejlődésnek is keretet, lehetőséget teremt. Így építkezik az az ország, amelynek legnagyobb kantonjában, Graubündenben is a jólét – de nem a hivalkodó luxus, hanem a biztonságot és stabilitást adó, alapértelmezett jólét – dominál, ami aztán jótékony hatással van minden másra. A kanton lakossága majdnem 200 ezer fő, ám közülük körülbelül 15%-nyi külföldi, akik mindenféle munkákra érkeztek ide. Ez a térség is (ahogy az országban még sok másik) ugyanis a turizmusból és az ezzel összefüggő szolgáltatásokból is él. Persze, ahogy az gyakorta lenni szokott, már az első este kiderült, hogy a hotelben, ahol Scuolban megszálltunk, a pincérnő magyar, és már évek óta dolgozik itt, csak ritkán jár haza Magyarországra, és olyan békét, meg nyugalmat tapasztal, hogy már unja is kicsit.

svajc2
Graubünden az egyetlen svájci kanton, amelyiknek három hivatalos nyelve van: a német, a romans és az olasz. A német Északon a leggyakoribb (a tartomány lakossága 68%-ának ez az anyanyelve), a romans Engadin és Disentis/Mustér térségében (15%), az olasz pedig Délen (10%). A romans a rétoromán nyelv gyűjtőfogalma, amely öt dialektusra vonatkozik. A „rétoromán” elnevezés onnan jön, hogy a rómaiak az egész vidéket Rhaetiának hívták. A „rétoromán” is gyűjtőfogalom: az általunk felkeresett Kelet-Svájcban, továbbá a vele szomszédos területeken, tehát az Olaszországban lévő Dél-Tirolban, valamint a szintén olaszországi Friuli régióban beszélt nyelveket összesíti. Ezek egymással közeli rokonságban álló, de nyelvtörténetileg külön fejlődésen átment újlatin nyelvek. Összesen csak mintegy 900.000 ember beszéli ezek valamelyikét. Ráadásul Svájcban a romans (rétoromán) dialektusokat beszélők 1%-nál is kevesebben vannak. Mégis: a romans nemzeti nyelvként 1938 óta elismert, hivatalos nyelvként pedig 1996 óta elfogadott a kantonban.

Cenzúra ott is van

A romansoknak, azaz rétorománoknak nemcsak saját sajtójuk, hanem még saját hírügynökségük is van. Ez utóbbi az ANR (Anegtura de Novitads Rumantscha), amelyik amilyen pici, olyan erős is: összesen csupán 13 főállású alkalmazottjuk és 8 külsősük van, ám komoly pénzekkel támogatja a hírügynökséget nemcsak a kisebbségi szervezetük, hanem az állam is, a kanton révén. Értik: a magánkézben lévő, ráadásul kisebbségi hírügynökség is kap állami támogatást. Csakhogy Svájcban – és általában Nyugaton – az ilyesmi nem is ritka. A fentebb már említett MIDAS révén számos olyan országban jártunk már, ahol azt láttuk, hogy az állam nem csak valami „állami kisebbségi médiát” tart fenn (mint ahogy ez Romániában is megszokott), hanem a valóban olvasott helyi sajtóorgánumokat is pénzeli, akkor is, ha azok magánkézben vannak.

svajc3
Látogatást tettünk a helyben kiadott lapjuk, a Posta Ladina szerkesztőségében, valamint az audiovizuális sajtójuk műhelyeiben, a Radiotelevisiun Svizra Rumantscha (RTR) székhelyén is, ahol szintén ilyen konstrukcióról értesültünk. És még valamiről. Az ilyenkor szokásos szakmai részletek ismertetése közben (amelyekkel Önöket nem fárasztom) ugyanis egyszer csak egy, a munkafolyamatok bemutatásánál sokkal fontosabb információ üti meg a fülemet. Az, hogy a főszerkesztőjük azt mondja épp, mintegy mellékesen: „Ezekben a stúdióinkban semmi sem megy élő adásba. Itt, Scuolban az égvilágon minden anyagot csak felveszünk, rögzítünk, és elküldjük Zürichbe. Az RTR ottani központjában átnézik az anyagokat, és onnan sugározzák aztán.” Szétnézek, és látom, hogy a küldöttségünkben a különféle országokból érkezett újságírók szintén mintha hirtelen ébredeznének a bemutató közben. Detektálja ezt a főszerkesztő is, aki a kérdéseket meg sem várva meg is adja a – némiképp bizony tényleg meglepő – választ, sőt, kimondja magát a szót is: “Cenzúra. Haha, erre gondolnak, mi? Hát igen, a Nagy Testvér figyel. Gondolom, azt hitték, hogy Svájcban nincs ilyen. Ugyan már! A Nagy Testvér valamilyen formában mindenütt ott van, ahol sajtó van”. Hát, hazudnék, ha azt mondanám, hogy így már nem más szemmel nézem, ahogy a vágóasztalon bekapcsolva hagyott képernyőkön épp egy helyi nagyvállalkozó arca van kimerevítve (ott álltak le ugyanis a vágási munkával, amikor megérkeztünk)…

svajc4

Fordított trend

Ha ebben hasonlít is a médiájuk, másban egészen eltérő. A kanton székhelyén, Chur városában van az ország egyik legnagyobb médiabirodalmának, a Somedia trösztnek a főhadiszállása – ahol a tulajdonos fia fogad és oszt meg velünk érdekességeket. A hatalmas, ultramodern, minimál dizájnú új székházuk épp most készült el, körülötte még most aszfaltoznak, és az emeletek, irodák bejárása közben a tulaj fia, Silvio Lebrument, a Somedia CEO-ja megemlíti: 21 millió svájci frankból (ami csaknem ugyanennyi eurónak felel meg) épült ez a székhelyük, jelentős állami támogatással. Hát tessék. Ráadásul egy általuk kiadott napilap ára 3,5 eurónak megfelelő svájci frank. Ami Nyugaton is drága, ugyanis ott átlagosan 1,80 euróba kerül egy napilap, szabadárusításban. Csak mosolyog erre a vendéglátónk, és azt mondja: “Hát, igen. Svájci árak.” És valóban: ez ott nem kirívóan drága, az olvasók megengedhetik maguknak, hogy vegyék. Veszik is. Sőt, ezzel kapcsolatban más érdekesség is van. Elárulják ugyanis, hogy miközben a világon majdnem mindenütt a nyomtatott sajtónak leáldozóban van, a netes változatokra igyekeznek átállni, vagy legalább párhuzamosan futtatni (ahogy például Romániában mi is), ott egyáltalán nem pánikolnak sem a médiaguruk, sem a kiadók emiatt. “A svájci ragaszkodik az újságjához, mind a mai napig. A nyomtatott lapjához. Nincs ezzel itt gond” – lazul rá a témára Lebrument. Van is mihez ragaszkodniuk, a Somedia ugyanis ügyes húzással élt: akármilyen beállítottságú vagy, tőle fogsz újságot venni. Azt lépték meg ugyanis, hogy egyszerűen felülemelkedtek a politikai, politikusi nyomásgyakorlásokon, és egymással politikailag, ideológiailag szemben álló lapokat is ugyanők adnak ki. Hiszen termékként kezelik a kiadványokat. “Mi a liberálisoknak és a konzervatívoknak is adunk ki újságot, a különböző politikai meggyőződésű olvasókat ugyanúgy ellátjuk” – mondja a vezérigazgató. És hogy az egymással szembemenő termékeik ugyanannyiba kerülnek-e? Ezt hirtelen meg sem tudja mondani, de megnézi: és igen. „Még jó, hogy” – teszi hozzá aztán.

svajc6

Indulunk…

A több mint 1000 főt foglalkoztató médiacég egyébként a nyomtatott újságokon kívül (vezető kiadványa az ország keleti és déli részén legnépszerűbb lap, a Südostschweiz) rádióadókat, tévéadókat, portálokat is működtet. És ez még mindig nem a teljes kép. Övék még ugyanis a La Quotidiana napilap, amelyik az általunk felkeresett svájci romans közösség egyetlen kisebbségi nyelven készülő központi napilapja. Ami maga is sajátos mozgások révén jött létre. Elbeszélgetünk a főszerkesztőjével, Martin Cabalzarral is, aki azt mondja: „a közösségünknek régebben több lapja is volt, de ők egyet, egy egységeset akartak. Így alakult meg a La Quotidiana”. Mondjuk sajtósként ez nem hangzik valami hihetően, inkább valami piaci, üzleti átcsoportosításra gyanakszom, de Cabalzar ezt nem erősíti meg, szerinte tényleg a közösség akarta. Más forrásokban aztán azt a diplomatikus megfogalmazást találom, hogy ez a monopolhelyzetbe került lap „az örököse” a régebben volt több kiadványnak, amelyek közül egy kicsi lap így is megmaradt külön – ami megint csak érdekesen hangzik, de gondoljon mindenki, amit akar, hivatalosan a nép kérte a dolgot. Manapság minden esetre jól megy ez a kiadvány is. Maga a Somedia pedig szintén kap állami támogatást. Svájcban ha egyszer ezt megkaptad, az 10 évre szól.
Amúgy megemlíti még Martin Cabalzarral, hogy 1860-ig jóval több rétoromán nyelveket beszélő, azaz jóval több kisebbségi élt Svájcban, és épp ebben a kantonban. Aztán onnantól, egészen az utóbbi évtizedekig drámai fogyatkozás ment végbe. Amikor ennek okairól kérdezem, elmondja: munkát keresve nagyobb városokba, más térségekbe költöztek, aztán beolvadtak az emberek. Így vesztettek több tízezret a közösségükből. Mára ez a folyamat megállni látszik. Svájc összlakossága 8,1 milló fő, a Svájcban élő rétorománok összesen 50-70 ezer fő közöttire tehetőek. Ők egyébként nyelvi kisebbség. Mert amúgy svájcinak tartják magukat, mint a többiek. Úgyhogy kicsit más, mint például nálunk, mert itt mi magyaroknak tartjuk magunkat, az pedig, hogy romániaiak vagyunk, nem képezi az identitásunk egyik részét sem, csak egyszerű tény. Svájcban viszont a rétorománok, franciák, olaszok és németek svájcinak vallják magukat, erősebb értelemben, ugyanis van közös identitástudatuk, amely a nemzetiségük, illetve nyelvi identitásuk mellett az országhoz való tartozás, e közös kötődés síkján is létezik.

svajc7

Románságtagadók

Küldöttségünk részt vett még aztán Scuolban azon a nemzetközi konferencián, amelynek a témája az ország nélküli kis nemzetek európai helyzete volt. Ezt a zürichi székhelyű Convivenza kisebbségkutató alapítvány és a bolzanói (Olaszország) székhelyű European Academy (EURAC) közösen szervezte. Itt az adott közösséget képviselő előadók, meghívottak többek között bemutatták a krími tatárok helyzetét, akiket a Krímet megszállt oroszok üldöznek, az ukránok pedig ellenállókat látnak bennük, és támogatják őket (pedig régebben inkább szeparatistákat láttak bennük); a ladinokét, akik szintén egy rétoromán közösség, de üldöztetésnek nincsenek kitéve, Olaszországban élnek, a Dolomitok környékén, ám mivel már csak 20 ezren vannak, kihalás szélére kerültek, annyira fogy a létszámuk; a szorbokét, akik szláv nép, és Németország délkeleti csücskében élnek, jól; a számikét, vagy lappokét, akik földje a mai Finnország, Norvégia, Svédország és Oroszország területein van, és helyzetük országonként változó; ugyanakkor például szó volt az arománokról is, akik a Balkán-félszigeten élő nép, a vlachok legnagyobb közössége, és a mai Macedónia, Görögország, Albánia, Bulgária és Románia területén élnek. Utóbbiak képiselője, egy Párizsban élő férfi – nem mellesleg tökéletes románsággal – azt fejtegette amúgy nekünk: ő határozottan tagadja, hogy bármi közük lenne a románokhoz és a román nyelvhez, és csak a görögökhöz van (amúgy a szakértők szertint nagyonis van közük a románokhoz, a román nyelvvel is rokonok, és a románság etnogenézise is szorosan összefügghetett az övékével, és ez azt is mutathatja, hogy a románság valójábajn balkáni nép volt), és azt is hozzátette, hogy szerinte Románia jelenleg agresszív módon próbálja “illegitim módon” képviselni őket.
Romániából előadást tartott Florentina Costea, az itteni örmény közösség képviselője, magukról, őseikről, akik tömegesen a 17. század utolsó harmadában telepedtek meg a Erdélyben, sokáig kiváltságaik voltak és a középréteghaz tartoztak, még településeket is alapítottak itt, például Szamosújvárt, ám később olyan lassú asszimiláció indult, amelynek következtében szinte teljesen beolvadtak, ma már csak pár ezren vannak, és inkább csak rítusokban, és kis példányszámú kiadványok révén őrzik örménységük nyomait.
A konferencián egyébként kérdésünkre dr. Rainer Hofmann, a frankfurti Goethe Egyetem professzora elmondta: Európában annyi kis nemzeti közösség él, saját állam nélkül, hogy “arról hetekig lehetne konferenciázni, hiszen például csak a volt Szovjetúnió európai területén is több százat találhatunk”.
És ha nem is ez, de valami hasonló fogalmazódott meg a rendezvény közben bennem is: sok közösség helyzetét prezentálják itt, egymásnak, ám ezen túl mi van? Hangosan is kimondta aztán ezt a frízek (a mai Hollandia és Németország területén élő germán népcsoport) képviselője, Per Bergsma, aki e keresetlen szavakkal szólalt fel: “Annyi sok szakjelentés, meg beszámoló, meg papír van a közösségeinkről, mondjuk az arománokról, meg mindenkiről, hogy egy-egy szék magasságát is kiadja. Lassan rá is lehetne ülni ezekre. Le is ülhetünk rá, mert amúgy mi van? Megoldások, konrétumok hol lesznek ettől?” Szimbolikus amúgy, hogy választ persze nem kapott, csak egyből jöttek a következő felszólalók…

svajc8

Egy jó ötlet

Akik egyike egyébként Jon Domenic Parolini, a helyszínül szolgáló Graubünden kanton népjóléti minisztere volt. Ő azt hangsúlyozta, hogy vannak ugyan Európa boldogabb felén jó helyzetben lévő kis nemzeti, nyelvi közösségek is, ám számos más kis közösség a túlélésért harcol e kontinensen is – és „jó harcot” kívánt mindenkinek. És hogy milyen volt magyarként , illetve romániai magyarként azok között, akiknek saját országuk, anyagországuk sincs? Nos, akik kérdeztek, azok többnyire a „még mindig jobb helyzetben lévők” közé sorolnak minket, és úgy képzelik, hogy ha „a szervezetük bent van a parlamentben, az jó”, és ezzel az inkább megoldott helyzetűnek véve magát a magyar közösséget, általában két dolgot tudakoltak: hogy „mit csinál Romániában Iohannis, és ugye hasznos volt megválasztani” (mit mondjak, hiszen láthatóan leginkább semmit, amúgy viszont a választáson lehetett volna rosszabb is, úgyhogy ezt mondom, csak nekik részletesebben), valamint, hogy „miért csinálja Magyarországon azt a sok durván populista felhajtást Orbán” (mit mondjak, hiszen tudjuk, hogy miért, úgyhogy ezt mondom, csak nekik részletesebben).
Az anyaország nélküli kis nemzeti közösségek konferenciája végül zárónyilatkozatot fogadott el – csak az meg senkit nem kötelez semmire. Nagyon jó végszót mondott viszont dr. Rainer Hofmann, aki a fotó kedvéért itt csocsózik, és akit arról kérdeztem, hogy a leginkább belterjes konferenciázásokon túl – amelyeket fontos eredménynek feltüntetve egyes politikusok még fényezik is magukat – mi vihetné előre igazából az európai, állammal rendelkező, vagy anélküli nemzeti kisebbségek ügyeit. Azt mondja erre: “Leginkább azok az országok, amelyeknek a területén élnek. És nagyon fontos, mégis ritkán jut eszünkbe és kevesen említik azt, hogy az egészséges megközelítés nem is az lenne, hogy elkülönített csoportonként tárgyaljanak róla – a nemzeti kisebbségek jogait ugyanis alapvető emberi jognak tekintem. Eszerint is kellene kezelni mindenütt azok követelését, kivívását, megadását, tiszteletben tartását.”
Ó, hogy nem is specifikus kisebbségi, hanem simán emberi jog – hogy ez milyen egyszerű, és eddig mégsem jutott eszünkbe ennyire röviden és szabatosan. Ezzel ebben a formában még lehetne – és kellene – valamit kezedni.
Hogy ne csak üljünk. Azon a sok szakértésen, fölösleges papíron, pótcselekvést jelentő terven, amit a fríz illető sok más közösségünkre is annyira találóan említett.

Szeghalmi Örs

Címkék: , , ,


0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter