Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor

Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor
Szerda este a Szent László Líceumban szokásos havi találkozójukat tartották a Premontrei Öregdiákok Egyesületének tagjai. Kovács Károly öregdiáktárs tartott előadást forrásmunkák alapján, Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor címmel.

A megjelenteket Vonház Antal egyesületi titkár üdvözölte, Zilahi Bertalan az októberben születés- vagy népnapjukat ünneplőket köszöntötte, míg Miklós Mihály Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című költeményét olvasta fel. Ezúttal Kovács Károly öregdiáktárs tartott előadást forrásmunkák alapján, Nagy István református esperes, a forradalmár prédikátor címmel.

Többek közt elhangzott: Komádiban született 1807. október 30-án, lelkész családból. Iskoláit a Debreceni Református Kollégiumban végezte, ahol jeles professzorok oktatták. Kisebb kitérők után rendes lelkészi állást nyert Kisszántón, az esperes 1836. március 19-én iktatta be hivatásába. Műveltségével, szerénységével és szolgálatkészségével csakhamar megnyerte környezete tiszteletét, tanult, igazi tiszteletes tudós volt, nem fenyegette az a veszedelem, hogy falun begyepesedik. Figyelemmel kísérte korának egyházi és szépirodalmi munkáit, könyvtárát állandóan gyarapította, nem hiányoztak belőle korának neves íróinak művei. Azonban nemcsak a tudomány és költészet barátjának bizonyult, hanem a természetnek is. Híres pomológus volt, gyümölcskertészete ismert volt az alföldön, e téren elért sikereinek híre eljutott a fővárosba, a Magyar Gazdasági Egyesülethez is.

Szoros barátság

Szoros barátságot táplált Beöthy Ödön alispánnal, a múltszázad első felének reformmozgalmaiban vezető szerepet vitt politikussal. Egyházi körökben is egyre nagyobb megbecsülés vette körül Nagy Istvánt, gyakran hívták lelkészi szolgálatra más egyházközségbe. Munkába állította a bihari egyházmegye is, előbb jegyzőjének, majd tanácsbírájának, 1848-ban esperesnek választják meg. A szabadságharc idején az új alkotmányos, vallásügyi miniszterrel tárgyaló küldöttségben a bihari egyházmegye részéről lelkészi tagnak őt választják.

A szabadságharc kitörésekor hadba vonult. A forradalom bukása után, az osztrák önkényuralom elfogatta, a váradi vár börtönébe zárta, majd halálra ítélte. Az ítéletet később várfogságra változtatják, melyet a váradi várban töltött. Fogságának idején az addig is kedvelt famunkával foglalkozott. Fogolytársai között volt Teleki Blanka grófnő, akit azzal gyanúsítottak, hogy összeköttetésben állott az emigráció tagjaival. 1851-ben szabadult a várfogságból, Esztárba internálták, ahol nevelősködéssel tartotta fenn magát. 1855-ben Biharkeresztes megválasztotta papjának, és a közbizalom ebben az évben visszaültette az esperesi székbe, majd Zilahy József halála után, 1863-ban megválasztották Várad-Olaszi lelkésznek.

Szerényen, csendben építette meg váradi otthonát, a Körös-parti parókiát (ahol jelenleg a volt püspök lakik). Az udvart parkká alakította át, tele gyümölcsfával, rózsabokrokkal, szabad óráiban, még a várfogságban megszokott, kedvelt munkájával foglalkozott, fúrt, faragott, esztergált. Nem nősült meg, de otthona tele volt árva gyerekek kacagásával. A maga körül áldást munkáló lelkipásztort tisztelettel vette körül a váradi társadalom, felekezeti különbség nélkül. Nagy idők tanúját, Beöthy Ödön bizalmasát látták benne, mint a szabadságharc egyik nemes alakjára tekintettek föl reá, akit a kivégzéstől a halálos ítéletet feloldó kegyelem mentett meg.

Templomtorony és iskola

1870-ben lejárt esperesi megbízatása, és annak ellenére, hogy az egyházmegye túlnyomó többsége újból őt választotta, nem vállalta többé az esperességet. 1882 első presbiteri gyűlésén javaslatot tett, hogy az egyházközség második felállásának századik évfordulója alkalmából, 1884-ben, rendezzenek jubileumi ünnepséget, építsék fel az Olaszi templom tornyát és a református iskolákat állítsák vissza. Álmai megvalósultak, de ő már ezeket nem érhette meg, 1883. június 12-én, 76 éves korában hunyt el. Márványsírkövére, amit 1894. június 14-én lepleztek le az olaszi temetőben, az utókor nem volt hálás Nagy Istvánnak, sírja és emlékműve a temetőpusztításnak esett áldozatául.

Ciucur Losonczi Antonius



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter