Mozgásszínházi és szószínházi crossover

Mozgásszínházi és szószínházi crossover
Kedden este a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat mutatta be a Dirty Dancing című film alapján készült produkcióját a nagyváradi Szigligeti Stúdióban.

Igen, én is láttam annak idején a Dirty Dancinget, és mivel a tánc sosem állt érdeklődésem homlokterében, ezért nem is lelkesedtem azért a filmért úgy, ahogy akkoriban a fél világ tette. Mindazonáltal nagyon kíváncsi voltam arra, hogy egy olyan filmből, amelyben nem is sztori, hanem csak a zene és a tánc számított, hogyan készítenek erdélyi előadóművészek mozgásszínházi előadást. Tulajdonképpen nem is tűnik nehéz feladatnak ez, hiszen maga az alaptörténet a lehető legegyszerűbb, a rút kiskacsa toposzára épülő semmiség: az ügyetlen, tanulatlan, de jólelkű lány szívesen tanulna táncolni, és a menő táncos, amikor megtudja, hogy táncpartnere, egyben párja teherbe esett, félredobja, és felkarolja a lelkes hajadont, és együtt aratnak nagy sikert a színpadon, persze úgy, hogy a rút kiskacsa dívává, a parkett ördögévé válik.

Minek a szó?

Arra lehetett számítani, hogy az előadók veszik a film zenéit és táncait, azokat egy kicsit átkoreografálják, a vérszegény sztorit pedig mozgásszínházi elemekkel közvetítve adják elő. Ez azonban csak nagyjából történt így, mert az előadás néhány pillanatában – némi fenntartásokkal hívjuk ezeket kulcsjeleneteknek – a táncosok prózai színészként adtak elő jeleneteket, amik abból álltak, hogy mondtak néhány tőmondatot, (például: „Mi van veled?”, „Nem tarthatom meg!”, „Pénz kéne?”), hogy egyértelművé tegyék azt, hogy mi is zajlik a színpadon. Csakhogy ezek az egyértelműsítések, ezek a minimál szövegek kizökkentettek az előadás alaphangulatából, mert a mozgásszínház talán éppen abból nyeri varázsát, hogy nem szavakból, hanem mozgásokból, gesztusokból, test-, és hanglejtésekből építkezik. Az volt az érzésem, hogy Nagy Orsolya koreográfus megspórolta az időt, vagy nem volt elég ideje minden egyes jelenetet mozgásszínházi kifejező eszközökre átírni, de ha eleve ez volt a művészi szándék, akkor sem tetszett, mert ez a direkt módon kommunikáló, tőmondatos prózaszínházi megoldás pont az ellentéte a mozgásszínházra jellemző, az üzeneteket áttételesen közvetítő előadói világnak. Azért sem tűnt szerencsés választásnak a táncosok beszéltetése, mert a táncos jelenetek között, mintegy húszperces időintervallumonként felhangzó tőmondatok inkább viccesen hatottak, és a cselekménynek még azt a csipetnyi drámaiságát is elvették, ami pedig benne lehetett, maradhatott volna. És ez még akkor sem működött, ha azt feltételezzük, hogy az alkotók valójában egy ironikus, esetleg humoros előadást akartak színre vinni.

Show

A produkció kibontakozását objektív tényezők is nehezítették, legelsősorban az, hogy – amennyire én meg tudom ítélni – a Szigligeti Stúdió színpada olyan kicsi, hogy az lényegében csak kamaradarabok előadására alkalmas, míg egy ilyen nagyszabásúbbnak szánt, széles gesztusokkal operáló tánc-kavalkád előadásához nem biztosít elég teret. Ezért is volt az az érzésem, hogy az egész együttest megmozgató jelenetekben a táncosoknak nagyon kellett vigyázniuk arra, mennyire lendületesen mozgatják végtagjaikat, nehogy belerúgjanak, belekapjanak a mellettük ügyködőkbe. Ha azonban a fentebb leírtaktól el tudtunk vonatkoztatni, illetve az előadásra nem feltétlenül mint művészi produktumra, hanem mint érdekes showműsorra tekintünk, akkor már sokkal kedvezőbb az összkép, hiszen mégiscsak tüzes latin társasági táncokat láthattunk fiatal, ügyes és rendkívül csinos táncoslányok, valamint sármos táncosok előadásában. Ebből a szempontból nézve pedig mindenkinek kellemes volt a kedd estéje, ha azt a Szigligeti Stúdióban töltötte.

Pap István