Mindig mindenkinek van némi mozgástere

Mindig mindenkinek van némi mozgástere
Nagyvárad- Paksa Rudolf Phd, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa adott exkluzív interjút szerkesztőségünknek. A fiatal történészt, akinek fő kutatási területe a világháborúk közötti politikai eszmetörténet, a holokauszt évfordulójával kapcsolatban kérdeztük.

– Az idén van 70 éve annak, hogy megtörtént a holokauszt. Az emlékezés Magyarországon azonban egyáltalán nem mentes a vitáktól, botrányoktól. Azt ajánlom, vegyük sorra az eseményeket. Kiindulópontnak nevezhetjük talán Szakály Sándor történész ominózus kijelentését arról, hogy a Kamenyec-Podolszkijba való deportálás csupán egy idegenrendészeti eljárás volt.
– A Kamenyec-Podolszkijba való kitelepítés formailag ugyan idegenrendészeti eljárásként volt besorolva, de hogyha azt mondjuk ma rá, hogy ez egy idegenrendészeti eljárás volt, akkor egy lényeges dolgot elhallgatunk, éspedig azt, hogy ez egy nagyon tudatosan szervezett akció volt, kimondottan a zsidóság kárára. Egyértelműen kijelenthető, hogy ez egy zsidóellenes deportálás volt. Ha pontosan akart volna Szakály Sándor fogalmazni, azt kellett volna mondania, hogy idegenrendészeti eljárás örve alatt történő antiszemita deportálás. Azért lett volna ez sokkal pontosabb, mert ha ez tényleg egy mindenkire kiterjedő idegenrendészeti eljárás lett volna, akkor a kérdés az, hogy a visszacsatolt kárpátaljai ruszinok vagy magyarfalusiak esetében miért nem vetették fel azt a problémát, hogy nekik sincsenek papírjaik? Nagyon jól látszik tehát az antiszemita tendencia, arról van szó, hogy a helyi vezetés- és itt különösen Kozma Miklós szerepe a meghatározó-, egyszerűen el akarta távolítani a zsidóságot, mert számára a zsidóság olyan nemzetidegen testnek tűnt, melytől jobb megszabadulni. Tehát ezt idegenrendészeti eljárásnak nevezni egy olyan leegyszerűsítése a történteknek, ami szerintem az áldozatokkal szemben kimondottan méltánytalan.

Gábriel és a sas

– Következett ezután a német megszállás emlékművének a felállítása, és az arról szóló vita, hogy Magyarország Gábriel arkangyalként valóban csupán ártatlan elszenvedője volt a sas formában megjelenő nácizmusnak vagy sem.
– Azt gondolom, hogy ebben a kérdésben nem lehet igen-nem típusú választ adni. A lényeg szerintem, hogy a jogászok szeretnek úgy gondolkodni, hogy most egy országnak van-e szuverenitása vagy nem. A történész azonban azt mondja, hogy mindig mindenkinek van mozgástere, és a kérdés az, hogy mennyi. A német megszállás után a magyar politikai elitnek a mozgástere nyilvánvalóan csökkent, de nem szűnt meg teljesen. Jó példája erre az, hogy Horthynak még júniusban lett rá lehetősége, hogy a fővárosi zsidóság érdekében fellépjen, augusztusban meg arra, hogy a Sztójay-kormányt leváltsa, és egy olyan kormányt nevezzen ki, amivel megpróbálta előkészíteni a magyar kiugrási kísérletet. Úgy vélem tehát, hogy ha olyan leegyszerűsített fogalmakat használunk, hogy egyik oldalon vannak a jók, a másikon pedig a rosszak, akkor mindenképpen mellényúlunk. Ha valaki azt akarja állítani, hogy a magyarok a jók voltak ebben a történetben, és ők mentették volna a zsidókat, és csak a nácik azok, akik az életükre törtek, akkor az illető nem mond igazat. Minden egyes náción belül, így a magyarok körében is voltak olyanok, akik meg akartak szabadulni a zsidóktól, és voltak olyanok is, akik ezt nem nézték jó szemmel. Ugyanígy voltak olyanok, akik közömbösek voltak, és voltak olyanok is, akik tettek az ellen, vagy legalábbis tiltakoztak az ellen, hogy ez ne így történjen. A történet úgy kerek, hogyha rámutatunk arra, hogy sokfélék vagyunk, és hogy kinek mekkora szerepe van ebben a történetben.

– Ha eljátszunk azzal a gondolattal, hogy ön képzőművész, és nem történész, ilyen emlékművet alkotott volna?
– Énszerintem inkább azzal volt a probléma az emlékmű kapcsán, hogy a szobrászművésznek volt egy nagyon leegyszerűsítő, sematikus mondata arról, hogy pontosan az emlékmű mit jelképez, hogyha viszont példának okáért meghallgatjuk, hogy Orbán Viktor hogyan nyilatkozott ebben a kérdésben néhány hónappal később, amikor már a botrány kezdett nagyon kibontakozni, akkor azt láthatjuk, hogy a miniszterelnök mondatai sokkal érthetőbbek. Azt mondja ugyanis, hogy az arkangyalba képzeljünk bele mindenkit, aki a zsidómentésben részt vett, míg a sasba gondoljunk bele mindenkit, aki kollaborált a náci németekkel, és egyetértett a holokauszttal. Ha így tekintünk az emlékműre, azzal alapvetően nem lenne gond, csak az a probléma, hogy inkább olyan politikai kérdések is szerepet játszanak már ebben a történetben, hogy vajon nem kellett-e volna előre megbeszélni azt, hogy itt mit is akarnak felállítani, illetve nem kellett volna-e bevonni a leginkább érintettet, vagyis a zsidó közösséget, hogy akar-e egyáltalán bármiféle szobrot? Arról nem is beszélve, hogy Európa túlnyomó részén az ilyen egész alakos szobrok egész egyszerűen nem divatok, pont amiatt, mert nagyon félreértésre adhatnak okot. Inkább azt lehetne mondani, hogy nem is kezdeményezés indíttatásával vagy azokkal a szavakkal van gond, hogy most itt Gábriel vagy sas, hanem sokkal inkább azzal a móddal, ahogy ezt így hirtelen ráerőltették a társadalomra, mintha egyszer csak eszükbe jutott volna, hogy tenni kéne valamit, mert idén van a holokauszt 70. évfordulója.

Sorsok Háza

– A nyár végén a Sorsok Háza létesítésének ötlete borzolta a kedélyeket. Sokan úgy vélik, ez nyílt vagy ha úgy tetszik, burkolt szembehelyezkedés a Kertész Imre nevéhez köthető Sorstalansággal…
– A Sorsok Háza egy érdekes kérdés. Azt gondolom, hogy a névválasztással alapvetően nincsen probléma, mert én nem hiszem azt, hogy itt mindenáron a Sorstalansággal való szembehelyezkedés lenne a háttérben. Belegondolhatunk például abba, hogy a Szabó István-féle filmben, A napfény ízében Sors nevet vesz fel az a család, amelyiknek a történetét nyomon követjük. Számos olyan dolgot megidéz tehát ez a kifejezés, aminek egyébként marketing okai is vannak. Ez történt a Terror Háza és ebben az esetben is, hogy miért ezt a nevet választották. Marketing okai vannak tehát véleményem szerint annak, hogy egy könnyen megjegyezhető, egyszerű nevet választottak. Történészként én inkább azt gondolom, a problémát az jelenti, hogy pontosan milyen lesz majd a kiállítás, melyet bemutatnak.

– Mi a helyzet jelenleg ezzel az intézménnyel?
– Őszintén szólva nem tudom. Azt lehet tudni, hogy Schmidt Mária több történészt felkért, hogy adjon tanácsot ezzel az intézménnyel kapcsolatosan, többek közt én is közéjük tartozom. Egy dolgozatban írtam is neki, hogy melyek azok a hibák, amelyeket semmiképpen sem kellene elkövetni ebben a múzeumban, és melyek azok a pontok, melyeket inkább hangsúlyoznia kéne. Ilyen hiba lenne például, hogyha ez a múzeum Horthyt mondjuk úgy tüntetné fel, hogy ő az, aki megmentette a fővárosi zsidóságot, de arról nem beszélne, hogy szintén Horthy volt az, aki beleegyezett abba Klessheimben, hogy a vidéki zsidóságot a németek rendelkezésére bocsássák. Az ilyen féloldalúságokra nem szabadna, hogy ez a múzeum „kifusson”. Azt gondolom, hogy akik eddig kifejezték azt, hogy félnek attól, vajon mi lesz majd ebben a múzeumban, melyről meglehetősen keveset tudunk, ők inkább annak a félelemnek adtak hangot: lehet tartani attól, hogy bizonyos egyoldalúságok lesznek benne, és ezt a kétséget majd csak az fogja tudni eloszlatni, ha látható lesz a kiállítás. Akkor már lesz egy alap, amivel kapcsolatban bizonyos kritikát meg lehet fogalmazni.

Ciucur Losonczi Antonius

Címkék: ,