“Mindig is élt bennem a hazatérési vágy”

Dr. Micaci Cristian, a Katolikus Püspökség pasztorális asszisztense
Dr. Micaci Cristian, a Katolikus Püspökség pasztorális asszisztense
Nagyvárad- A magyarláposi származású, eredetileg informatikusnak készülő dr. Micaci Cristian, a Katolikus Püspökség pasztorális asszisztense beszélt az Erdély Online-nak arról: a vatikáni Pápai Gergely Egyetemen folytatott tanulmányai után miért döntött úgy, hogy Váradra költözik.

 

– Hogyan lesz egy informatikusnak készülő fiatalemberből egy püspökség pasztorális referense?

– Amikor befejeztem a nyolcadik osztályt, és azon gondolkodtam, hogyan tovább, a matematikatanárom, aki egyben a szomszédom is volt, és ugye az ember jobban megbízik azokban, akik közel állnak hozzá, ajánlotta az informatikát, arra utalva, hogy ennek jövője van. Tényleg nem bántam meg, hogy akkor ezt a szakot választottam, mert bár nem lettem programozó, azért elég magas szinten tudom kezelni a számítógépet, illetve az ezzel kapcsolatos technológiát. A középiskolás éveim alatt- vagy talán már azt megelőzően is, hiszen sokszor ministráltam, illetve közel voltam az egyházi körökhöz, és édesanyám is vallásos nevelésben részesített- született meg bennem az a gondolat, vágy, hívatás, nem is tudom minek nevezzen, hogy jelentkezzem a papi szemináriumba. Érettségi után nagyjából biztos voltam abban, hogy pap szeretnék lenni. Felvételiztem Gyulafehérvárra, 1997-ben vettek fel a vizsgáztató tanárok, illetve Jakubinyi György érsek. Filozófiai és teológiai tanulmányokat folytattam tehát, négy évig voltam a szemináriumban. Emlékszem, hogy 2001 januárjában hívatott Jakubinyi érsek, és közölte velem: a tanári kar engem ajánlott arra, hogy tovább folytassam a tanulmányaimat Rómában, ugyanis megüresednek helyek. Ez egy elég érdekes javaslat volt, hiszen három és fél évnyi szemináriumi élet után az emberben felvetődnek különböző gondolatok, s már egy kicsit inogni kezdett az a meggyőződésem, hogy én tényleg pap akarok lenni. A meglepetésszerűen érkezett felkérésből ezért valahogy próbáltam kiolvasni Isten tervét. Sok gondolkodási időt azonban nem kaptam a fontolgatásra, végül elvállaltam. Így 2001 augusztusában kikerültek Rómába, ahol jezsuita neveltetésben volt részem, a Collegium Germanicum et Hungaricumnak a növendékeként.

Papnevelő intézet

– Talán nem minden olvasónk számára világos, hogy mi is az a Collegium Germanicum et Hungaricum…

– Ez egy papnevelő intézet, ami az itteni szemináriumnak felel meg. Nálunk Gyulafehérváron a szeminárium és a teológiai főiskola egybe van vonva, Rómában viszont a különböző nemzetiségeknek megfelelő kollégiumok működnek. A múltban létezett külön egy magyar kollégium és egy német, később azonban ezt a kettőt összevonták, mert az előbbi nem tudta fenntartani magát. Itt folyik a papképzés, tehát ami a lelki, spirituális oldalát képezi a dolgoknak, az oktatás pedig a különféle pápai egyetemeken történik. Én a teológiai alapciklus befejezése után döntöttem el végérvényesen, illetve jutottam arra a felismerésre, hogy mégsem papként szeretném szolgálni Istent. Szeretném hangsúlyozni, hogy erre a jezsuitáknak a nevelése vezetett rá, mely lehetőséget adott arra, hogy tisztábban tudjam elképzelni az életem további folyamatát. 2003 nyarán kerültem egy évre, inkább magam számára tisztázási időre az Egyesült Államokba. Nebrasca államban, Omaha városában egy szociális és társadalmi problémákkal küszködő gyerekeket rehabilitáló központban dolgoztam nevelőként. Tizenegy hónapot voltam ott, majd visszatértem Rómába 2004-ben, és ugyancsak a Gergely Egyetemen folytattam a tanulmányaimat. Társadalomtudományokat tanultam, szociológiát, ezen belül pedig kommunikációra szakosodtam. Az alapciklustól egészen a doktorátusig haladtam tovább, 2011-ben sikerült aztán megvédenem a doktori dolgozatomat. Ez idő alatt idegenvezetőként tevékenykedtem a Vatikánban, a Szent Péter-bazilika altemploma alatt levő, a negyvenes években kiásott vatikáni temetőben német és angol nyelven vezettem a látogatókat.

– Lelki szempontból milyen élményt jelentett, hogy szinte naponta ott lehetett Szent Péter sírjánál?

– Természetesen nagy élmény volt lelki szempontból az a lehetőség, hogy szinte mindennap ellátogathattam oda, nagy kegyelmi időszak volt számomra, hogy ott lehettem Szent Péter sírjánál. De talán még nagyobb élmény volt számomra megtapasztalni a világ minden részéről érkező, számos nyelven beszélő személynek a hozzáállását a látottakhoz, leolvasni az arcukról a történtek hatását. Voltak, akik tényleg hívő lélekkel, vallásos meggyőződéssel érkeztek, s voltak, akik teljesen kételkedően, vagy inkább kulturális vagy archeológiai célból látogatták meg ezt a helyet. Amikor azonban az útvonal csúcspontjaként Szent Péter csontjaihoz érkeztek, azok is, akik addig közömbösek voltak, valamilyen szinten meghatódtak. Szerintem akarva-akaratlanul a lelkükben vittek magukkal valamit, megérintette őket az átélt jelenet.

Az olaszok

– Hol lakott Olaszországban?

– Santa Marinella-ban laktam, ez egy Rómától északnyugatra eső, körülbelül 60 kilométerre fekvő település. Lényegében azért éltem ott a családommal, mert alacsonyabban voltak a lakbérek. Nagyjából mindenki tudja az olaszokról, hogy sokkal felületesebbek, és kicsit játékosabbak mint mi, nem merülnek annyira bele a dolgokba. Gyorsabb az életritmusuk, és az egyik fő dolog pedig ami feltűnt nekem, hogy nagyobbak a távolságok. Váradon nyugodtabb, lassúbb az életstílus, az életvitel. Anyagilag szerintem valamivel jobban az állnak az olaszok mint mi, de nyilván Európa-szinten nem tartoznak a leggazdagabb nemzetek közé. Bár toleránsak és kedvesek a vendégekkel, azért valahogy idegennek éreztem magam köztük. A mindennapi panaszkodás természetesen Olaszországban is megvan, de kérdés, hogy mi a viszonyítási alap, hiszen mindenki a múltbeli állapotához képest határozza meg a jelenlegi helyzetét. Aki több országban élt, az össze tud hasonlítani életszínvonalakat, akik viszont csak egy adott helyen élnek, azok nem.

– Közben a családi állapota is megváltozott…

– 2006-ban házasodtam meg, a feleségemet két évvel ezt megelőzően ismertem meg Nagybányán. Ez akkoriban történt, miután visszatértem az Egyesült Államokból. 2009-ben született meg a kislányunk, Cristina Sofia.

Honvágy

– Hogy került Nagyváradra?

– Mint említettem, engem nem a munkahelykeresés vagy a jobb életvitel utáni vágy vezetett Rómába, hanem eleve tanulni mentem az örök városba, és ezt végig szerettem volna vinni. Tehát mindig is megvolt bennem a vágy, hogy a tanulmányaim befejeztével hazatérjek, és kamatoztassam a külföldön elsajátított élményeket, tapasztalatokat. Próbáltam onnan itteni munkalehetőséget találni, mégpedig olyat, amelyik valamilyen szinten kötődik a tanulmányaimhoz, amit szívesen is csinálnék, és valamennyire biztos létet is biztosítani tud. Napjainkban eleve nehéz munkát találni, és a távolság sem könnyítette meg a próbálkozásaimat. A nagyváradi püspökség által indított pasztorál asszisztensi állás tehát épp megfelelt nekem, ugyanis az egyházmegye a már létező pasztorális tevékenységeket bővíteni akarta, új tevékenységekkel szerette volna ezeket gazdagítani. Annak a személynek, aki addig ezzel foglalkozott, már több feladatköre is van ezen kívül, s ezért szükség volt még valakire. Dr. Kovács F. Zsolt irodaigazgatóval együtt voltam Rómában a Collegium Germanicum et Hungaricumban két évig, 2001-2003 között, s azóta is tartottam vele a kapcsolatot. Neki említettem azt, hogy szeretnék hazaköltözni, s itthon állást keresni, s ő volt az, aki gondolt rám, amikor szóba került, hogy ezt az új állást beindítják. Megkérdezte, hogy esetleg volna-e kedvem ezt csinálni. Rövid gondolkodási idő után, illetve a püspök atyával történt beszélgetés után úgy döntöttem, hogy megpróbálok nekivágni ennek az együttműködésnek. Ez a beszélgetés tavaly december, idén január tájékán zajlott le, úgyhogy most szeptember elejétől el is kezdtük a közös munkát, így kerültem tehát én egyházi alkalmazásba, ide Nagyváradra.

– Milyen tervei vannak?

– Ami a jövőbeli terveket illeti, mint már említettem, az eddig már létező pasztorális programokat szeretném továbbvinni, illetve fejleszteni, gazdagítani újabbakkal, valamint a központi dolgoknak a plébániaszintre való lebontását céloznám meg a tevékenységemmel. Ehhez annyit szeretnék még hozzátenni, hogy mivel a szakképzésem kommunikáció, a dolgozatomat a médiaoktatásról írtam egy felmérés alapján, mely a romániai fiatalok körében készült, és ez számomra egy nagyon kedves téma. Komolyabban szeretnék ezzel foglalkozni és valamilyen formában ilyen jellegű programokat indítani, bevezetni a pasztorális tevékenységek közé. Több mint biztos, hogy a felnőtteknek is szüksége van arra, hogy ezen a téren több ismereteket szerezzenek.

Ciucur Losonczi Antonius