Milyenek vagyunk mi?

Nem szeretnék senkit sem bántani, vádolni vagy nemzetiségi érzeteibe beletiporni, ami miatt mégis írok, annak oka a minap történt, kissé felháborító esemény: egy ismert magyar nyelvű napilap szerkesztőségében jártam, én, egy magyar édesanya, hogy igénybe vegyem az általuk felajánlott és hirdetett szolgáltatást, azaz egy kép publikálását.

Így kezdődött

Udvariasan adtam elő kérésem, és ugyanolyan udvariasan bántak velem is. Örültem, mikor a másnapi lapszámban megláttam a képet, de szomorúan állapítottam meg, hogy (bár az én gyermekem jelen van), két másik gyermek lemaradt, „levágták” a képről, viszont a táblának és a széknek még mindig elég hely jutott. Felháborodásom oka nem az, hogy a kép publikálása esetemben rosszul sikeredett (hisz nap mint nap kiváló cikkekkel és képekkel illusztrálva jelenik meg az újság), hanem az a válasz, amit kaptam a kép hiányosságát megemlítve: „Más tanító néni hálás, és megköszöni, ha megjelenik a kép, és nem reklamál. De mit várjon az ember, hisz ilyenek vagyunk mi magyarok…” Ez a pár szó volt, ami felháborított engem mint magyar édesanyát. Megköszöntem, hogy megjelent a kép, és kommentár nélkül távoztam, keserű szájízzel.

Ilyenek vagyunk?

De milyenek is vagyunk mi, magyarok? Ki hivatott eldönteni? Hisz az illető nem is ismer, nem tudja, hogy milyen magyar ember vagyok én, és az a két gyermek, akik hiába keresik majd magukat az osztályképen. Valószínűleg felmerül bennük a kérdés, hogy ők miért nem látszanak? Hisz a többiek (mégha csak a fejük is, a jelmezük nagyrésze nem) mind ott vannak. Miért kell nekünk magyaroknak rossznak látnunk egymást és önmagunkat? Milyen lesz a következő magyar nemzedék?… Ez csak tőlünk függ, és attól, hogy milyen példát mutatunk, és hogy mennyire tiszteljük egymást.

 

Fazekas Jolán, egy édesanya