Miért április elseje a „bolondok napja”?

Április elseje a bolondság, a
tréfálkozás napja. Ilyenkor sok minden
megengedhető, és az ötletes
tréfákon nem illik megsértődni.
Persze mindennek van határa, és nem
jó, ha a bolondozás durvaságba
torkollik.


Április a szerelem és a
bolondozás hónapja. Ezt az időszakot
az ókori rómaiak Vénusz
istenasszonynak
szentelték, mert a
naptárt megreformáló Julius
Caesar
a saját családjának
ősanyját tisztelte benne. Vénusz
járulékos mellékneve pedig
„aprilis” volt, amely szó a latin
„aperire”, vagyis „megnyitni”
igéből ered. Mivel a szerelem
istennőjéről
van szó, a
„megnyitás” eredetileg a
szülés aktusára vonatkozott, de
naptári fogalomként később
úgy magyarázták, hogy a konzulok
április elsején nyitották meg
hivatalosan az esztendőt.

Találgatások


De hogy lett ebből a napból a
„bolondok napja”? Rengeteg
találgatás van az eredetéről.
Egyesek szerint az óitáliai
Szaturnáliákból
származó középkori
bolondünnepre vezethető vissza. Az
egyetlen szépséghiba csak az, hogy ezt az
ünnepet december 28-án vagy
újév napján, január
elsején tartották. Egy másik
forrás szerint az áprilisi
tréfálkozás eredetét
Franciaországban kell keresni. A régi
francia naptár szerint az esztendő
április 1-jén kezdődött. Ezen a
napon ősi szokás szerint az
ismerősök ajándékokkal
lepték meg egymást. IX. Károly
király
1564-ben azt a rendeletet hozta, hogy
az esztendőnek onnantól fogva január
1-jén kell kezdődnie. Így az
ajándékozások időpontja is
áttolódott január elsejére,
de a régi évkezdet még
sokáig kísértett az emberek
emlékezetében. Eleinte április
1-jén is küldözgettek
ajándékokat egymásnak, majd
– tekintettel a kettős költségre
– az április elseji
ajándékozgatás átalakult:
értékes meglepetések helyett
inkább tréfákat küldtek, s
végül kialakult az a szokás, hogy a
hamis évkezdetet hamiskodással, vagyis
bolondozással ünnepelték meg.

Egy régi tréfa


Talán az egyik legrégebbi
tréfát Toulouse grófja,XIV. Lajos francia király fia eszelte ki.
Áldozatul Gramont márkit
választotta. Március 31-ének
éjszakáján, mialatt a márki
aludt, a gróf cinkosaival kilopatta a
ruháit. Minden egyes darabot felfejtettek, majd
újra összevarrtak, de szűkebbre.
Reggel a márki fel akarta húzni a
nadrágját, de nem fért bele.
Riadtan nyúlt mellénye után,
ám nem tudta begombolni. Ugyanígy
járt a kabátjával is.
Javában küszködött, amikor
rányitotta az ajtót az egyik
cinkostárs: „Az istenért,
márki, mi történt önnel?
Egészen meg van dagadva!” A
márkiról gyöngyökben hullt a
veríték, hogy miféle furcsa
és borzasztó betegség

üthetett ki rajta. Orvosért futtattak, az
orvos pedig – aki szintén beavatott volt
– megvizsgálta, receptet írt
és gondterhelten távozott. Elszaladtak a
recepttel a gyógyszerészhez, aki
visszaküldte, hogy nem érti. Nem is
érthette, mert ez volt ráírva
latinul: „Accipe cisalia et dissue
purpunctum”. Vagyis: „Végy
ollót, és vágd fel a
mellényedet!” Hogy a márki
miképp reagált az ugratásra, azt
ma már nem tudhatjuk. Az viszont örök
érvényű igazság, hogy
másokon nevetni könnyebb, mint magunkon
– még áprilisban is.