Megnyílt a Muian projekt utolsó (?) tárlata

Megnyílt a Muian projekt utolsó (?) tárlata
Kiállítás nyílt pénteken a volt Oradinum gyár legfelső emeletén, amely a lapunkban végigkövetett Muian projekt újabb állomása. Ezen arra hívta fel az őt vadul bírálók figyelmét a kortárs művészettel foglalkozó Gabriel Miloia, hogy ha akarnak, beszélgessenek vele, és döfjenek bele egy ollót. Hozzátette: ez utóbbit úgysem meri senki.

A sokadik utolsónak mondott kiállítás nyílt meg pénteken a váradi volt Oradinum gyár legfelső emeletén, amely a lapunkban végigkövetett Muian projekt újabb állomása. Mint annak idején arról beszámoltunk, ezt eredetileg fél évvel ezelőtt a görög-katolikus püspökség épületében rendezték be és tervezték megnyitni, ám a püspökség közvetlenül a megnyitó előtt elállt az egésztől. Erre is utalva épp a püspöknek is címzett óriási üzenet fogadja a látogatót ha betér a gyárban összerakott kiállításra. Ezt követően egy érdekes, zárt folyosón mehet végig az érdeklődő, amely sok látogatóban egyszerre keltett rácsodálkozást és klausztrofóbiát – ez talán a provincialitásba süllyedt, kulturális központ csak rég volt városunk zártságának jelképe is, hiszen az egész tárlat görbe tükröt is akar tartani e közösségnek. A következő helyszínen a látogató lefotóztathatja magát, és arcmásáról stencilt készítenek az idő alatt, amíg ő tovább nézelődik. E stencillel később saját arcképét fújhatja fel a helyszínen lévő gipszkarton falakra – vagyis elkészítheti a saját Muianját, hiszen a Muian projekt épp abból indult, hogy hat évvel ezelőtt Miloia kettőszázötven épületfalra stencilezte fel a saját arcképét, ezzel provokálva interakcióra a várost, begyűjtve a reakciókat.

A hisztéria tart

A kiállítás utolsó objektuma egy aranyszínű oltár, amelynek közepén a jellegzetes Muian arc látható – ez behelyettesíthető bármelyikünk arcával, már legalábbis azon polgártársainkéval, akik különösen nagy becsben tartják az ájtatoskodást, képmutatást, provokációk esetén pedig a sápítozást. Nem tagadta maga Miloia sem, hogy kifejezetten célja is volt a provokáció az egész projekttel. Rendhagyó módon rövid beszédet is tartott erről, többek között hangsúlyozva: egy faluban nagyon könnyű hírverést csinálni, egy nagyvárosban nagyon nehéz, a kettő között vagyunk például mi, ez a kisváros, amelyet általában egyszerre egy téma dominál, és amelyet egyetlen csoportnyi elit vezet. Ilyen kisvárosokban sokáig csámcsognak aztán a botrányokon, főleg ha tálcán kínálják nekik, a közvélemény elé tárással való fenyegetés pedig tipikus fegyver ilyen közösségekben. Épp a közösség szellemi szintjét, megvezethetőségét, provokálhatóságát, reakcióit akarta felmérni ezzel a projektjével, és sikerült is: minden kategória képviselői, újságíróktól politikusokon át papokig neki is ugrottak. “A botránytól nem félni kell, hanem olajat önteni a tüzére, amíg felrobban” – mondta, egy másik képpel pedig azt érzékeltette, hogy a provinciális elit tagjai ott dugták be a fejüket önként az egészbe, ahogyan az 1984 című regényben az ember a legnagyobb félelmét jelképező patkányt tartalmazó ketrecbe. A művész szerint a hisztéria még most sem múlt el, a koncepció tehát működött, működik. Zárásképpen – talán e kis városhoz mérten túlzóan – arra hívta fel a jelenlévőket, hogy az egyik falra felírt e-mail címére írjon neki, aki akar, ugyanakkor a helyszínen leült egy asztalhoz, felmutatva egy ollót, jelezve, hogy bárki, akár heves bírálója is leülhet vele egy asztalhoz beszélgetni, de bármikor fel is kaphatja az ollót és beledöfheti, meg is ölheti. Hozzátette: az utóbbit úgysem meri majd megtenni senki, viszont a megadott mail címe telik meg majd gyalázkodó üzenetekkel – amelyeket szintén összesíteni fog. Végül, a közben elkészült stencilek és festékszórók segítségével a látogatók otthagyhatták saját kvázi-Muian-arcképüket a gipszkarton falakon. A Muian más városokban folytatódik még, ugyanakkor egy új, jövőre kiállítássá érő projekt készültéről is hírt kaphattak a helyszínen az érdeklődők.

Szeghalmi Örs