Megmaradnak lelkünkben, szívünkben

1Comment
Megmaradnak lelkünkben, szívünkben
November 1., mindenszentek ünnepe után november 2-án van a halottak napja. E két nap fokozatosan vált egyházi ünnepből általános megemlékezéssé az elhunytakról.

A mindenszentek vagy mindenszentek napja (latinul Festum Omnium Sanctorum) keresztény ünnep. A római katolikus egyház hagyományosan november első napján ünnepli, a keleti és ortodox felekezetek viszont más napokon tartják. A protestáns egyházakban katolikus hatásra részben elterjedt. Mindenszentek az összes üdvözült lélek ünnepe, és ezen a napon emlékeznek meg azokról a szentekről is, akiknek nincs külön emléknapjuk a kalendáriumi év folyamán. A halottak napja (latinul Commemoratio Omnium Fidelium Defunctorum) szintén önálló, keresztény ünnep, a tisztítótűzben szenvedő (nem üdvözült) lelkekről való megemlékezés napja. A katolikusok november 2-án tartják, mindenszentek napját követően. Ilyentájt nagy nyüzsgés van a sírkertekben, mindenki igyekszik rendbe tenni szerettei nyughelyét, s koszorúval, virággal, mécsesekkel, gyertyagyújtással emlékezni az elhunytakra. Torokszorítóan, szívbemarkolóan. Tény és való, hogy a mai káoszban, rohanásban nehéz megállni, elcsendesülni, emlékezni, imádkozni. Valahogy soha nem értettem meg, hogy miért van az, hogy sokan csak ebben az időszakban tartják fontosnak, hogy eljöjjenek a temetőbe, virágot hozzanak a sírra, s gyújtsanak egy gyertyát elhunyt szeretteikért. Egyszer egy évben. De mi van a naptárban szereplő többi nappal, akkor nem kell ájtatos ábrázattal, jó keresztény ember módjára ellátogatni a sírkertbe? Nincs rá idő? Nincs rá lehetőség? De van, csak sokakat egészen más dolgok foglalkoztatnak, olyanok, amiket nem a temető szívbemarkoló csendjében kell keresni… Persze otthon is lehet gyertyát gyújtani, imára összekulcsolni kezünket, hisz az elhunyt lelkeket nem a temetőkben kell keresni… Semmivel sem hitelesebb, magasztosabb azonban az sem, ha rendszeresen, akár naponta is felkeressük szeretteink hantját, amennyiben az egykor hozzánk közel álló elhunytakkal életükben nem viselkedtünk keresztényi módon, nem volt rájuk elég időnk, nem beszélgettünk eleget velük, nem hallgattuk meg őket, s szeretetünkből keveset adtunk nekik. Utólag már hiába van lelkiismeret-furdalásunk esetleges dühös kirohanásainkért, kimondott, de aztán megbánt szavainkért, mulasztásainkért, az elmaradt bocsánatkérésért, azért, hogy mennyi mindent tehettünk volna meg értük. Ez már nem segít senkin, és nem old meg semmit. Esedezhetünk bűnbocsánatért…
Nemcsak a természet emlékeztet ilyenkor bennünket az elkerülhetetlen elmúlásra, hanem az is, hogy életkorunk előrehaladtával egyre több hozzánk közel álló személyt vesztünk el, egyre több sírhantnál kell fejet hajtanunk. Próbáljuk elfogadni a megérthetetlent, az ismeretlent, igyekszünk mi is hittel felkészülni a hosszú útra. Óhatatlanul felsejlenek az elhunyt szeretteinkkel kapcsolatos emlékfoszlányok, az együtt töltött időszak jó vagy rossz történései, lelki szemeinkkel mosolyogni látjuk arcukat, halljuk hangjukat, történetek elevenednek meg. Hiába értekeznek egyesek tudálékosan a gyász feldolgozásáról, s készítik fel erről a szakembereket, igazából nincs mit kezdenünk azzal a jéghideg hiánnyal, azzal a hatalmas űrrel, melyet szeretteink eltávozása okoz. Az idő állítólagos gyógyító hatása sem enyhíti a veszteséget. Minden egyes halállal kevesebbek, szegényebbek vagyunk, bármennyire legyünk is hívő emberek. Nem marad más számunkra, csak a gyász méltósága, a kegyelet tisztelete, az ima szentsége. Fohászkodjunk hát mi is az örök életbe távozókért, akik életünk földi végéig mindig megmaradnak emlékezetünkben, lelkünkben, szívünkben.

Rais W. István



1Comment

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter

HTML version of comments