Már nem hallja  a segélykiáltást

Két alkalommal is volt szerencsém interjút készíteni Zita nővérrel. Egyiket 2004-ben karácsony táján. Ismeretségünknek azonban családi vonatkozása is van. Anikó, a menyem 1995-ben november utolsó napjaiban súlyos balesetet szenvedett. A német segélyadományt vitték a diófási kórházba, az őket szállító kisbusz Harangmező (Hidisel de Sus) körzetében karambolozott. A szembe jövő kamion áttért az ellenkező sávba, és frontálisan ütközött a szabályosan közlekedő kisbusszal. Egyedül a menyem, Anikó élte túl a balesetet, hat utitársa meghalt. Egy éppen arra járó gépkocsi a Megyei Kórházba szállította. Az életmentő gépkocsi vezetője azóta is ismeretlen. A Megyei Kórházban töltött egy hónap nagyon kritikus időszak volt. Egy nap megjelent Zita nővér, hisz mindíg ott volt, ahol segíteni kellett. Nem jött egyedül, segítő társaival volt, akik a szeretetszolgálat nevében éjszakai ügyeletet vállaltak a súlyos betegek mellett. Évek múltán, amikor találkoztam ezekkel az asszonyokkal, mindig érdeklődtek a menyem hogylétéröl, s közölték, hogy sokat imádkoztak a gyógyulásáért.

Az interjú alkalmával Zita nővér hangoztatta: „mindig ráéreztem a segélykiáltásra”. Ez a cselekedete is egy segélykiáltás észlelése volt. Utoljára az idei Varadinumon találkoztam vele, ott álltam a tolókocsi mellett, s ahogy elhaladt a körmenet, sokan mosolyogva üdvözölték, mindenkiből áradt feléje a szeretet, a megbecsülés. Akkor még nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk.

Egyik karácsony előtti interjújában többek között azt mondta: csak az tud igazán együttérezni a szenvedőkkel, aki maga is szenvedett. Petrozsényi éveire utalt ezzel, ahol a bányában vízben, latyakban járta a terepet, gyógyszert biztosítva a bányászoknak, és csonttuberkulózist kapott. "Tizenkét év kellett ahhoz, hogy felépüljek" - vallotta a Mangálián eltöltött csontszanatóriumi kezelés után. Ezen túljutva a betegek ápolásának, megsegítésének szentelte életét. További vallomásában hangsúlyozta: ahol lehetett, jót tettem, nálam nem volt sem vallási, sem nemzetiségi megkülönböztetés, csak EMBER! A szanatóriumi évekre visszaemlékezve mondta: erőt tudtam meríteni a szenvedésböl. Nem legyengülve, hanem lelkileg feltöltődve kerültem ki a mergpróbáltatásból. Ezt az utolsó megpróbáltatást is bizonyára úgy fogadta, mint a többi szenvedést, nem csinált belőle tragédiát. Csendben, megnyugodva távozott közülünk, hogy elnyerje a megérdemelt örök nyugalmat...