Lelki ajándék volt szolgálatod, kedves Attila

Veres-Kovács Attila református lelkipásztor
Veres-Kovács Attila református lelkipásztor
Vezércikket készültem írni az ünnepi Bihari Naplóba, melynek vezérfonala az lett volna, hogy a mai globalizált, szekularizált társadalomban a karácsony szinte kereskedelmi, semmitmondó ünneppé sekélyesedett.

A talmi csillogás-villogás, az ajándékvásárlási láz, a karácsonyi vásárok megtévesztő hangulata, a holtfáradt háziasszonyok ünnepi sütés-főzése, nagytakarítása mellett Jézus teljesen kimarad ebből az úgymond idilli képből. Szertefoszlik karácsony igazi üzenete, megtörik a szentséges éj semmihez sem hasonlítható varázsa. Rohanás, kapkodás, egymás semmibe vevése, az alázat és a szeretet hiánya áthatja hétköznapjainkat, silánnyá, álságossá teszi ünnepnapjainkat.

– Jézus nélkül semmi nem marad a karácsonyból – jelentette ki Ferenc pápa a napokban, majd hozzátette: az igazi karácsony a gyermek Jézus születéséről szól, aki „szegényen és törékenyen megszületett közöttünk, hogy szeretetét adja nekünk”. A katolikus egyházfő kijelentette: „Ez az igazi karácsony! Ha kivesszük belőle Jézust, mi marad karácsonyból?”

Hirtelen, előre nem láthatóan ezek a szavak, mondatok, gondolatok elvesztették jelentőségüket, szinte megsemmisültek, amikor az adventi időszak végén megtudtuk, hogy Veres-Kovács Attila református lelkipásztor már nincs többé. A karácsonyi misztérium odaadó átélése helyett, a torokszorító és tehetetlen fájdalom mellett teljes és tökéletes ürességet, kilátástalanságot, értelmetlenséget éreztem. Mint amikor a halál fullánkja ismét helyrehozhatatlan, jóvátehetetlen vesztességet okoz. Nem keresem a miérteket, az okokat, a hogyan tovább gondolata foglalkoztat. Az, hogy akármennyire is elcsépelten hangzik, de attól még igaz: nélküle megváltozik, egészen más lesz a mi kis nagyváradi magyar életünk. Hiszen nemcsak lelkipásztor volt ő, hanem ennél jóval több, egyházépítő, közösségteremtő- és szervező, szerkesztő, és még sorolhatnám, hogy mi mindenben járt még az élen. Nagyon sokat tett a nagyvárad-olaszi egyházközségért, ahol 27 évet szolgált. Szépítette, babusgatta, korszerűsítette a Körös-parti templomot, kórust működtetett, könyvtárat hozott létre, kirándulásokat szervezett, kiadta a Vasárnapi Üzenet újságot, élvezetes bibliaórákat tartott, foglalkozott a fiatalokkal és idősekkel, református rádióműsort szerkesztett, hogy a teljesség igénye nélkül csak néhányat említsek meg számtalan értékes tevékenysége közül. Tette mindezt teljes szertettel, odaadással és türelemmel. Elévülhetetlen érdemei vannak a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ létrehozásában, megépítésében, néhány erdélyi magyar szervezet önszerveződésében. Az ökumenizmus lelkes támogatója volt, s aktívan tevékenykedett az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem keretében is, számos találkozót szervezve. Lelkészkórusi tagként, helytörténészként, műemlékvédőként is kitűnt. Példaértékű, ahogy magyarságát, egyházát, közösségét szolgálta, s nap mint nap tett érte. Nemcsak szóval, hanem cselekedettel is…

Nyugdíjazása előtt egy évvel nyugodt lelkiismerettel megtehette volna, hogy kicsit visszavesz a tempóból, a külföldi és belföldi szolgálataiból, a számtalan rendezvényen való részvételből, de ő csak rendületlenül, alázattal végezte feladatát. Azon a fatális keddi napon is pályázatokat írt és adott le, ügyeket intézett, szinte megállás nélkül dolgozott.

A Bihari Napló is nagyon sokat köszönhet neki, hiszen meglátásaival, tanácsaival biztos támpontokat kaptunk tőle, az exkluzív módon nálunk megjelent útleírásai, kritikái, tudósításai, cikkei jelentősen gazdagították a lap tartalmi és műfaji sokszínűségét. Bármikor, az első szóra segített, cikkeiben egy vesszőt sem kellett javítani.

Ő nemcsak az esküjét komolyan vevő lelkipásztor, nagy műveltségű közéleti személyiség volt, hanem mindenekelőtt EMBER, aki ha kellett vigasztalt, ha kellett meghallgatott, aki valóban és ténylegesen odafigyelt a reá bízott nyáj tagjainak örömeire, gondjaira. Mindenkihez volt egy kedves szava, önzetlenül segített bárkin, ha erre szükség volt. Nem volt lekezelő, arrogáns, nagyképű , hanem nyitott és empatikus mindenki felé, még akkor is, ha hozzá méltatlan támadások is érték néha. Mikor ezekről kérdeztem, tiszteletteljesen elhárított azzal: Ezzel most nincs időm foglalkozni, Istvánom!, s közben szája szegletében megjelent a rá oly jellemző keserédes mosoly.

Tudott az emberek hangján beszélni, megértette, hogy a világ változásával mi sem maradhatunk a régiek. Nem az a lelkipásztor volt, aki vizet prédikált, és bort ivott. Változatos, érdekes igehirdetései a ma emberéhez szóltak, mai, érthető nyelven.

Egy 2007-es interjúban a következőket mondta: „Pedig ha valamikor, akkor ma még nagyobb szükség van a «szakmáját» a legmagasabb színvonalon művelő teológus és lelkigondozó lelkészre, aki pásztori lelkülettel végzi egyházi munkáját, igehirdetését és pásztorolását.”

Igen, Attilám, te valóban ilyen nemes feladatot végeztél, s minden egyes alkalommal éreztük őszinte, szívből jövő pásztori lelkületedet, igazi lelki, szellemi ajándék volt szolgálatod, tevékenységed. Egy kézszorítás helyett ma már csak egy jelképes köszönömöt tudok mondani, kedves Attila.

Rais W. István