Kristófi János, akinek öröm volt a művészet

Akt.:
Kristófi János, akinek öröm volt a művészet
Kilencven éve, 1925. december 15-én született Monospetriben regiónk egyik legismertebb és legelismertebb huszadik századi festőművésze, Kristófi János.

Kristófi János az elemi- és középiskolai tanulmányait a római katolikus egyház oktatási intézményeiben folytatta 1949-ig, főiskolai tanulmányai megkezdéséig. 1949-54 között a kolozsvári „Ion Andreescu” Képzőművészeti Akadémián Abodi Nagy Béla, Petre Abrudan, Kovács Zoltán és Mohy Sándor voltak festészeti tanárai. 1954-től Nagyváradon élt. 1955-től nyugdíjba vonulásáig, 30 éven át a Városi majd Népi Művészeti Iskolának nevezett szabadiskola tanáraként nemzedékeket nevelt a művészet szeretetére, indított el a művészi pályán és folyamatosan részt vett a váradi és országos művészeti életben. Minden fontos csoportkiállításon szerepelt és jelentős számú egyéni kiállításon mutatkozott meg otthon és külföldön. 1956-ban feleségül veszi a tehetséges szobrász-kerámikust, Hoványi Juditot. Házasságukból tíz gyermekük született. A festőművész 2014. január 5-én hunyt el Nagyváradon.

Méltatás

Banner Zoltán művészettörténész a következőképpen méltatta Kristófi János munkásságát: „Festői stílusa több szálon kötődik a posztnagybányai törekvésekhez és az impresszionizmushoz. Kristófi János a természetelvű piktúra képviselője; képein a fénnyel telített színek a látvány természethű, mégis egyéni módon átköltött kifejezésével párosulnak. Életművét – mely több mint kétezer festményre becsülhető – két korszakra, ezen belül öt vonulatra tagolhatjuk, melyek ugyanakkor párhuzamosan, illetve egymásba fonódva, egymást keresztezve érvényesülnek munkásságában. Első korszakának első vonulatát: a falusi táj és ember, mindenekelőtt szülőfaluja, Monospetri megörökítése képezi. Szinte magában hordozza e sajátos, az alföld és a dombvidék találkozásában kialakult domborzati- és falukép formai elemeit és gyorsan meg is találja hozzá a kifejezési eszközöket: a bihari természtei és települési jelleg szigorú rajzát, a szélesen ívelő, egymásba hatoló építészeti formák kompozícióját, s a reggeli és alkonyi fényekbe ágyazott, tompított színakkordokat. (…) Még első korszakán belül kialakul festészetének második vonulata: az urbanisztikai táj képtípusa, középpontjában természetesen Nagyváraddal; de ezzel az 50-es évek végén – 60-as évek elején letisztult, romantikus ugyanakkor a történelmi hangulathoz hű dokumentáris szellemmel örökíti meg későbbi utazásai helyszíneit is: Budapest, Bécs, Győr, Miskolc, Kolozsvár, Stockholm stb. pittoreszk részleteit.”

Várad, mint múzsa

„Miután otthonra lelt Váradon, figyelme előbb a kis mellékutcák szerény, falusias házain meg a piac szintén gyermekkorára emlékeztető motívumain torpan meg s csak fokozatosan szokik hozzá a szeme és festői képzelete a nagyvárosi életforma, életritmus artisztikumához” – emeli ki Banner Zoltán művészettörténész, aki a továbbiakban ezt írja Kristófi Jánosról: „Végülis igazi váradi festő lett, a klasszikus váradi festők utóda és kortársa, a város hűséges polgára és krónikása egyszemélyben. „Mintha minden, amit megfest, valamilyen módon népes családjához tartozna; a váradi utcák, házak csakúgy, mint a bihari falu, ahol nagymama él, (…) a hangszerek, amelyekkel a családi kamarazenekar játszik; a képtári folyosó, ahol sokáig álldogálnak más festők képei előtt; a fák, a víz, a levegő, minden, ami természetszerűen váradi…” – írja 1975-ös kiállítása alkalmából Bölöni Sándor író. De ez már nem a föld-színek, hanem a fény-színek korszakában, tehát a kettébe osztott életmű-idő második periódusában bontakozik ki, nagyjából a 60-as és 70-es évek fordulójától.”

Második korszak

A második korszakba vezető fordulat jelképes mozzanata a Művészetek című ciklus (1967), amellyel szinte észrevétlenül lép be Kristófi festői kamarazenéjébe a harmadik vonulat szólama: a műterem és a művészet világa, tematikai változatai, amelyekben maga a művészet, az alkotás válik képeinek tárgyává. Az életöröm lesz ettől kezdve festészetének alaphangja”. A nagy pályatárs, Jakobovits Miklós így ír Kristófi János műveiről: „Piktúrájának harmónikus zenei hullámai olyan mélységről jönnek, az élet vállalásának olyan férfias jeleit hordják magukon, amelyek festői jelentésükben átsütnek a finom szürkészöldeken, okkeres barnákon. Lelke mélyéről olyan meghitt nyugalommal és szenvedéllyel tereli a színeket a kartonok lazúros felületére, mint felelősségteljes szülő szeretett gyermekeit, mint jó hadvezér féltett katonáit. (…)Kristófi nem képet fest elsősorban, hanem a súlyosan megérlelt élményt kívánja kivetíteni, melyet lelke mélyén hord és dédelget, amelyről álmodik és amellyel küszködik. Igy azt mondhatjuk, Kristófiban a motívum jelen van. A tájjal s az emberrel való közvetlen kapcsolat csak egy hirtelen szikrát ad a művésznek, hogy vászonra téve a motívumot, megszabaduljon belső kényszerétől. Ez a lelki feszültség adja meg képeinek a belső megbízhatóságot, valamint a szemlélőnek a befejezettség érzetét, mert a gyors ecsetvonások alatt nem a vázlat könnyűvérűségét érezzük, hanem egy mélyen érző művész súlyos lelki és emberi problémáit, örömeit és vívódásait.”

Vonulatok

Kristófi János művészetében nagy szerepet kap negyedik vonulatként az akt műfaja, ugyanakkor már 1957-től, első Szent Erzsébet-kompozíciójától átszövi egész életművét a szakrális téma feldolgozása is, nem csak szent királyaink portréinak megfestése, hanem a zászlós körmenetek, gótikus vagy barokk templomkapukon át haladó hívek ábrázolása által is. „Költői ihletettségű művész” – mondja róla Banner Zoltán: „látásmódja és stílusa tiszta, áttekinthető, minden képe ember és természet, ember és környezetének harmonikus kapcsolatáról mesél a nézőnek. Hagyomány és modern szemléletmód, közérthetőség és művészi magasabbrendűség nála egymást erősítő fogalmak. Képei nyugalmat és erőt sugallnak, élénk vörös és kék színharmóniái derűt sugároznak, míg a pasztell színvilág finom lírai hangulatot közvetít a néző felé, nosztalgikus érzéseket ébresztve”. Maga Kristófi János egy a 85. születésnapja alkalmából adott interjúban a következőképpen vallott a művészetről: „A művészet minden ága azért van, hogy az emberiségnek orvossága, lelki felüdülése legyen. Azért van a szép zene, azért van a tánc és sok minden más, hogy ezzel boldogítsa az embereket a napi munka után. (…) Egy napi szorgos munka után a művészet gyógyír.”



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter