Konstancai szélmalomharcos Váradon

Akt.:
Részlet a konstancai Oleg Danovski Nemzeti Balettszínház előadásából
Részlet a konstancai Oleg Danovski Nemzeti Balettszínház előadásából
A klasszikus balett mindenkinek bejön – ezt az meglepő megállapítást tehettük Váradon, ahol szemet gyönyörködtető előadást mutatott be, telt ház előtt a konstancai Oleg Danovski Nemzeti Balettszínház.

 

Elbűvölő produkciónak egy emberként tapsolt a láthatóan igen sokféle stílusú emberből álló, népes közönség szerda este a szakszervezeti művházban: a Don Quijote című előadását hozta el Váradra a konstancai Oleg Danovski Nemzeti Balettszínház.

Sosem gondoltam volna, hogy ekkora közönség kíváncsi itt egy klasszikus balettre. Ennél kellemesebb meglepetés már maga az előadás volt. Ebben a Don Quijotéban maga Don Quijote csak egy mellékszereplő, akárcsak kísérője, Sancho Panza. Ami nem is baj: hiszen a hidalgo amúgy is úgy mozog, mintha nem őrült lenne (ahogyan az az eredetiben adott), hanem betépett volna előadás előtt, de főként azért jó a koncepció szerint is mellékszereplővé való hátraléptetése, mert legalább óriási kibontakozási tér jut a többieknek. Amit ki is használnak.

Japán vendégművészek

Eltörpül a néhány hiba: vannak koordinációs gondok néha a mozgásokkal, nem sikerül mindenkinek szinkronban tartania magát a többiekkel (érdekes, hogy a hölgyek sokkal kevesebbszer vétették el, mint a férfiak), néha a férfi egyszerűen nem bírja megtartani a nőt egy egy mozdulatsor közben, a jelmezek színkavalkádja lehetne sokkal pasztellesebb, kevésbé tolakodó, dramaturgiailag pedig megmagyarázhatatlan az, hogy teljesen áll a darab vagy négy-öt percig (közben egy kivetített állóképet nézhetünk, és kész), amíg a balett-táncosok a színfalak mögött átöltöznek – ezt az üresjáratot igazán meg lehetett volna oldani egy szólóprodukcióval, vagy ilyesmivel. De mondom: mindezt hamar feledteti a pazar látvány. Amely a díszletek szintjéről indul, s szerencsére bőven elér a legfontosabbig, azaz a balett virtuozitásáig.

Ez a Don Quijote-adaptáció Ludwig Minkus műve, s bár a nézők között szétosztott, írott szinopszis szerint nagyon összetett a cselekménye, amit látunk, az nagyon kellemesen könnyed, nem kusza, nem szájbarágósan próbálkozik azzal, hogy előadjon egy történetet. Sokkal inkább épít a látványra, a finom részletek kiemelésére, a harmatkönnyűségre. És néhány igazán csodálatos balett-táncosi produkcióra. Mihai Babuşka koreográfus munkáját is dicséri, de a táncosok tehetsége is sokszor kivillan: külön kiemelendő közülük a társulat japán vendégművésze, a Basilio szerepében tündöklő Jeonil Yoon. Szólóban és a balettkarral együtt is igazi élmény volt minden megmozdulása, teljesen uralta a játékteret, belakta, megtöltötte élettel. Szikrázóval, lüktetővel. Vagy a szerelem angyalkáját megjelenítő Diana Ionescu, aki a líraibb tételekben volt csodás. És a számos balerina, aki elvben statiszta ebben a darabban, de akiket a koncepció szintén főszereplőkké léptetett elő, s akik kitűnő, színes, légies kavalkádot biztosítottak a Nagyváradi Ősz rendezvénysorozat ezen remek előadásán.

És a közismert szélmalomharc-rész? Az csak egy tünékeny epizód volt az előadásban. Ez a Don Quijote sokkal kevésbé sötéten gomolygó és tébolyult, mint az archetípusa – sőt, optimista, kedves-kellemes az egész történet és az előadás is. Amely a nagy remények útján való elindulással zárul – és nem olcsó közhelyesen. Hanem szépen, hitelesen.

Szeghalmi Örs