Kommentár: Út a pokolba

Kommentár: Út a pokolba
Sebastian Schnoy német írónak van egy keserédes szövege arról, hogyan viszonyulnak a nemzettársai a Második Világháborúhoz. A németek, mondja, megtanulták szeretni a demokráciát, bár az Adolf Hitlert is hatalomra hozta, és egy puccs megbuktatta volna, megtanulták szeretni a békét, bár a nácik megbuktatásához a világ legpusztítóbb háborúja kellett; megtanultak toleránsak lenni az idegenekkel, bár a zsidók nem idegenek voltak, hanem németek.

Mi okozza azt a torzulást, amivel emlékezünk az emberiség legszörnyűbb eseményeire is, amelyeknek a túlélői pedig még ma is élnek? Hogyan magyarázzuk ezeket az emlékezetkieséseket? Csak hűvösen követve a vállalással kapcsolatos játszadozást, három megközelítésből: a háború árnyékában a demokrácia újraéledése – nemcsak Németországban, hanem egész Nyugaton – egyfajta bűntől való felszabadulás is volt. Szeretni a demokráciát a nácizmus után egyben az utóbbi zsarnokságnak való bélyegzését is jelenti. De a nácizmus nem zsarnoki volt, hanem totalitárius, és amint a történészektől és politikai gondolkodóktól hallunk, a demokrácia és a totalitarizmus a lakosság által biztosított támogatásban közös. A náci kísérlet, a Holokauszt felkavaró fényében a legnagyobb rosszhoz a legközelibb, olyasmi, amit az agy nem enged elfogadni (mint ahogy a kevés, de állandó holokauszttagadási eset abból fakad, hogy nem hiszik, hogy az emberi szellem ekkora gonoszságra képes); így a demokrácia és a nácizmus gyökerei árnyékba kerültek, a zsarnoksági hipotézis javára, azzal, hogy az egész a közakarat ellenében történt volna. Így a pacifizmus is: a háború elítélése egyfajta mea culpa a történtek miatt, de csak részleges, mert a háború nem megbocsátható. A legborzalmasabb nem is a fronton való vérontás volt, hanem a mögöttük lévő titkos táborokban történtek. A harmadik „tanulság” a totalitárius örökség mélységét mutatja: egyik napról a másikra a polgártársak, szomszédok, rokonok, barátok idegenek lettek, és azok maradtak három generáción át.

Azóta a nagy kilengések és a kicsi botlások sem foghatóak már a németekre. A nácik viszonyítási pont lettek, a háború miatt bekerült látványosságuk okán, de minden totalitarizmus tendált az emberek és a méltóság megsemmisítése felé – és ha a térképre nézünk, látjuk, hogy ezen az országok legtöbbje átesett. Annál, hogy azt higgyük, egyes kultúrák érzékenyebbek erre, mint mások, az a nagyobb hiba, ha azt gondoljuk, hogy egy történelmi kor imunisabb erre, mint egy másik. Naponta szól egy-egy értelmiségi arrogáns, vagy politikus az emberiség előrehaladásáról, a technológiáról, a jólétről és oktatásról, amely látszólag a lelki és polgári rend megannyi garanciája. Így a 2000-es éveket nem lehet a 40-esekkel összevetni – de a 40-eseket analfabéta módon igen a régmúlttal, amikor a képzelt haladást prédikáló születése előtt még arányosan rosszabb volt élni, mint most. Korszakunk legnagyobb hazugsága az az illúzió, hogy az ember javult az idővel, hogy jobbak vagyunk a szüleinknél, nagyszüleinknél, őseinknél.

A totalitarizmusokban egy közös, az ateizmus. Nem annyira Isten hiánya, mint a transzcendencia hiánya a totalitárius gondolkodás melegágya; őt kizárva relatívvá válnak a törvények: azon abszolútum hiányában, amely a ne ölj, ne hazudj, ne lopj parancsokat adta, játszótér kínálkozik mindenféle kreatív interpretációkra. Másrészt Isten kizárása egy gyümölcsöző kétségbeesés termése: nincs odaát, nincs menekülés, az ember a mértéke mindennek, és az ember ereje, a nagy neveké – a siker egyetlen eszköze. Amikor nincs odaát, nincs többé a magunk meghaladására sarkalló érték sem: a művészet kreativitássá lesz, a nagylelkűség könyveléssé, a bátorság biztonsággá, az ember és emberek – patkányokká a patkányok között. Még a legionáriusok is, excentrikus totalitarizmussal, megbékéltek a vallással, az ateista kétségbeesés közepette: a megváltásnak, mondták, nem lehet megtörténnie a nemzeten kívül.

A transzcendencia hiánya nem absztrakt vita, nem a mindennapjainktól távoli. Ez az oka annak, hogy minden olvasónak van a családjában vagy áldozat, vagy hóhér, és ők maguk is válhatnak valamelyikké a haláluk előtt. A transzcendencia hiányában a dolgoknak és embereknek nincs értékük, hanem áruk van, és megszűnnek az erények, a remény, a nemesség. De a totalitarizmusok mind tudják aprópénzre váltani azt, ami nem eladható: pár hektár földért a franciák elfogadták a terrort, lakásokért és támogatásokért a kommunisták lemészárolták az elitjüket, egy-egy autóért a németek szemet hunytak a Holokauszt fölött.

De hova tegyük a jelen idő szellemiségét, amikor a szomszédos Magyarország miniszterelnöke egyenesen a pápának ad kioktatást arról, mit jelentenek a keresztény értékek, amelyek nevében lezárja a határt azok előtt, akik a háború elől futnak? És teszi ezt nem is a nacionalizmust korbácsolva, hanem számításból: mániákusan „migránsoknak” nevezve a menekülteket, Orbán úr meggyőzte a magyarokat, hogy ha megmentenének a fulladástól menekülő gyerekeket, akkor pár ezer forinttal csökkenne a bérük, és ez megengedhetetlen. Persze nem fárasztanám magam, ha ez csak Magyarországra korlátozódna, de nem hasonló volt a Brexit mögött is? Pár font ködös ígérete az Unión kívül belevitte őket abba, hogy megroggyantsanak egy uniót, amely a kontinensen való béke megőrzésére is született, egy olyan földrészen, amely gyakran magát marcangolta – és még fogja is. Nem ez az oka, hogy Donald Trump, aki nőket alázott meg, háborús bűnök elkövetését ígérte, deportálásokat, a kínzás visszaállítását, elnökké lehetett? A világ legerősebb állama a valaha volt leggyengébb jelöltjének kínálta fel a nukleáris arzenálját, mert az emberek, akik adósságba verték magukat, autókra és háztartási eszközökre vágyva, nem tudták megengedni azt az igazságtalanságot, hogy az illegális bevándorlók szociális ellátására is költsenek – egy fordított helyzet Ceausescu kéréséhez képest, aki megtűrte volna őket, pár 100 lejért. Mert nem Nicolae Ceaușescu, Robespierre, Lenin, Mussolini logikája, hanem a totalitarizmusé, hogy 100 lejért minden aljasság, megaláztatás elviselhető.

Ez a rossz olyan mélyen van, hogy észre sem vesszük s kis árakat, amikor elnézzük vagy elkövetjük mások megalázását. Minden nagyobb kiadvány oldalán láthatunk sokkoló képeket mások haláláról, akik ismeretlenek, és kamerákkal, kíváncsiak a mobiljaikkal vették fel őket, és a halál intimitásába való behatolással nézni őket, az agónia kínját szórakozva szürcsölni, semmivel sem törődve kommentálni a tragikusat csak annyiba kerül, hogy kibírjuk a hírt támogató cég reklámidejét – ami általában egy kisfilm, boldog családokról, akik épp vettek valami olcsót. És akik reklámblokkoló programot is telepítettek, a halál öröme teljesen ingyenes. A kedves olvasónak meg kell értenie, hogy ez nem a pokolba vezető út, hanem maga a pokol. Már csak azt kell meglátnunk, melyik bugyrában lesz egyáltalán megállás.

Gabriel Miloia

 



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter