Kommentár: Szolidaritás (II.)

Gabriel Miloia
Gabriel Miloia
Manapság két tulajdonság határozza meg ezt a skizofréniát. Az első a szórvány és annak belső kapcsolatai.

Az a több millió román, aki elhagyta az országot egyben az egyik legnagyobb számú kivándorolt közösség Európában, azzal a furcsa különbséggel, hogy egyben a legrendezetlenebbek is. Az enklávéba szerveződött közösségekkel szemben a romániai diaszpóra kötetlen. Míg Németországban, Ausztriában, Franciaországban, Nagy Britanniában vagy Spanyolországban a kisebbségek közösségi és kulturális klubokat hoznak létre, gyakran kölcsönös segítségen alapulót, ezek a jellemzők teljesen hiányoznak a román közösségekből. Mivel egy olyan társadalomból származnak, amely nagy hangon és rögeszmésen nyilvánítja ki szolidaritását, ezért a szórványban élő románok inkább elkerülik mások társaságát. Hányszor fordult már elő velünk is, akik nem is emigráltunk, az a kellemetlen meglepetés, hogy rengeteg Rómából, Bécsből, Florentiából, Párizsból vagy Madridból származó román vesz körül minket?

Hogyha a muzulmán kivándorlókban megvan az a reflex, hogy zárt közösségekbe izolálják magukat, a kelet-európaiak pedig – elsősorban magyarok, lengyelek – a szülőhazájuk politikai rétegeinek megfelelően csoportosulnak, a diaszpórákban élő románok atomizált közösséget alkotnak, fő szempontként azt tartva szem előtt, hogy minél előbb integrálódjanak a befogadó országba. Annyival furcsább politikai és kulturális hozzáállásuk, ha visszatérnek – véglegesen vagy csak látogatóba – szülőhazájukba, legnagyobb részük fenntartja és folytatja onnan, ahol abbahagyta a nacionalista diskurzust, olyan könnyedséggel, mintha sosem hagyta volna el az országot. Valójában az egyetlen különbség a belső társadalom és a kivándoroltak közt a román állam egyesítő erejének jelenléte és hiánya.

A második skizofrén tulajdonság a művészet és intellektualitás status quo-ja: már a nemzetállam születése előtt létezett egy sorompó, amely behatárolta a román művészeket és gondolkodókat: a „belső fogyasztás”-ra szánt művek szolidáris, egyesítő és népi felhangokat kell tartalmazzanak, míg a „földönkívüliek”, az avantgarde művek, amelyek egyetemes relevanciát és innovációt hordoznak magukban, kizárólag exportálásra vannak kitalálva. Amíg a kettő nem keveredik egymással, a béke és barátság uralkodik művészek, nyilvánosság és állam között. Ha ennek ellenkezője történik, a művésznek száműzetésbe kell vonulnia, hurrogás és szitkok közepette, a társadalmi rend halk beleegyezésével. Mert a jó művészet, és méginkább a modern művészet, az izoláció hatását keresi és igyekszik kapcsolatot teremteni a művel, meditál és mélyrehatóan megfigyeli azt. Semmi másról nem szólhat, mint győzedelmes, népies parádéról, amely a társadalom kebelében művelődött: hazafias versek, kalandozások a „román helyzetről”, folklór, történelmi filmek, pionír énekek, a Láng Irodalmi Kör. Mind a mai napig a nagy művészeknek lehetőségük van műveik exportálására, anélkül, hogy a nép elméjét megzavarják: Adrian Ghenie, Mircea Cantor, Cristian Mungiu vagy Mateiu Vişniec mind szívesen látott vendégek Bécsben, Berlinben, Cannes-ban vagy Párizsban, miközben a gyerekek az iskolában Adrian Păunescu portréját rajzolják, a köztelevízió Sergiu Nicolaescu filmjeit vetíti, Florin Piersic és Stela Popescu pedig bábáskodik a filmművészet fölött. Ismételten, a különbség az, hogy egyszerre dolgoznak a román állam által felügyelt és felügyeletlen területen. Ebben a kontextusban tegyük fel a kérdést, miszerint először a nemzeti szolidaritás létezett és ebből származik az állam, vagy pedig az állam volt előbb és belőle született a nemzeti szolidaritás, hogy igazolja saját magát?

Florin Piersic, Stela Popescu, Sergiu Nicolaescu és Adrian Păunescu mind hozzájárultak, saját hatalmuk szerint, egyfajta szolidarista művészet fellendítéséhez, az összetartozás jegyében. Honnan és miért ez a vehemencia, a kifejezésnek ez a megszállottsága a művészeten keresztül? Ha ez a dolog valóban annyira tartós, mint amilyennek kijelentették, nem kéne megszűnjön ez a folytonos vehemencia? Nem, ha ez a szolidaritás valójában nem is annyira tartós, mint amilyennek hirdetik. Ha ezt a kérdést a köztudat nyugodt tavába dobjuk, ezernyi hullámot indít el. Mi van akkor, ha a románok csak mímelik a nacionalizmust és implicit módon a romániai helyzetet? Ha pedig a nemzet egy hazugság, mi lesz a társadalommal? Mert a társadalom létezik és keresztülment a modernitás próbáján: együtt vagyunk, románok és kisebbségek, különböző történelmű régiókból és különböző mértékben elfeledve. Ami pedig egyesít minket az az állam, egy olyan entitás, amellyel a népesség bizarr házasságra lépett: egy sokszor kapzsi és erőszakos férj, aki hajlamos a kóros hazudozásra, aki a grandiózusság illúzióját hinti el a társadalomban. Mégis, a védelmében meg kell jegyeznünk, a férjek nagy része így viselkedik. Sőt, őszintén szólva, ez a házasság sokkal jobban működik, mint ahogy hangzik és szórványos sikerekkel még kedvezőbb is, mint a kezdetekben.

Végsősoron, egy állam szolidaritása, még ha kapzsi és hazudozó is, még mindig jobb, mint semmiféle szolidaritás, a válás pedig, a „visszatérés a szülőkhöz” nem opció: a társadalom túlságosan öreg, túlságosan hozzá van szokva a közelséghez ahhoz, hogy elszakadjon. Ebben az esetben a nacionalista illúzió olyan, mint egy játék, amelyben a férjek úgy tesznek, mintha a nászéjszakán lennének, és az enyhén kopaszodó férfi azt mondja az enyhén duci feleségnek, hogy könnyű és kecses, mint egy balerina – az pedig az asszonytól függ, hogy kontextualizálja-e a dicséretet vagy egyszerűen csak elfogadja. Az egységességgel kapcsolatos megszállottság túl sokszor csap át a szolidaritásra való hivatkozásból nyilvános hazugságba, amely nélkül az egész társadalom megkönnyebbülne és úgy nézne magára a tükörben, amilyen valójában: egy olyan csoportokból álló csoport, amelyet a történelem különböző erői sodortak egymásba és átestek valamilyen homogenizálódási folyamaton. Újra egyesítették őket elsősorban a politikai intézmények és erők, barátságok vagy szimpátia. Egy felszabadult nézet, amelyben nincsenek lyukak, és amire végre lehet építkezni. Mert akad bőven mit építeni.

Gabriel Miloia