Kommentár: Szolidaritás (I.)

Kommentár: Szolidaritás (I.)
A tisztelt olvasók közül mindenki megért már legalább egy olyan alkalmat, amikor változtatás történt az állam alkotmányában.

A nagyszüleim, akik a 30-as években születtek, hét különböző alkotmányos korszakot tapasztaltak meg, anélkül, hogy figyelembe vettem volna az olyan időszakokat, mint a legionáris diktatúra, a megszállás vagy a peresztrojka, amikor az alkotmányos rendet teljesen felforgatta a hatalmon lévő politikai adminisztráció. Mint 80-as évekbeli, három egymást követő rendszerben éltem, napjainkban pedig a sokáig könnyelműen kezelt feszültség nyomása alatt egy új módosítás vetül elénk – egy új időszak.

Ellentmondásos és nevetséges, hogy míg a modern politikai elmélet az állam és a társadalom kikezdhetetlenségéről beszél, a valóságban ez a jelenség olyan múlandó, hogy egy emberi élet képes túlélni az állam több generációját is. Némely országok megelégedtek egyetlen alkotmánnyal – vannak, akik semmilyennel. Más, hasonlóan demokratikus országok sokat változtattak, hogy megtalálják a megfelelőt. Sajnálatos módon, Románia esetében sem a Köztársaságnak vagy a Monarchiának, Kommunizmusnak vagy Liberalizmusnak nem sikerült olyan irányba terelnie a belső nyugtalanságot, amely a társadalomban jelenlévő eltolódásokat valahogy helyreállítaná. Némi stabilitás áldásával és az euro-atlanti csoportba való bekerüléssel, a románok egy olyan társadalmat alkotnak, melynek működőképessége sokszor bizonytalan, improvizált és hajlamos a felfordulásra. Mintha egy sötét felhangokkal tarkított könnyed anarchia uralkodna régóta ezen a részen.

Nacionalista kezdeményezései óta az állam fő szempontja – egyidőben a generációk változásával, saját társadalmáé is – a nacionalista szolidaritás vehemens művelése, különböző mértékű sikerrel és sikertelenséggel. Ha a nyomatékosított elhajlás a propaganda felé már a kezdetekben duplázódott a függetlenségi háború törekvéseinek köszönhetően, amely a kollektív emlékezet következtében összeforrt a Régi Királyság szolidaritásával, nem mondhatjuk el ugyanezt az I. világháború utáni öntudatról, Nagy Romániáról és a háború utáni Kis Romániáról. Sajnos 1918 után kevés olyan tapasztalat volt, amely egységes társadalmat eredményezhetett volna: legnagyobb részük olyan politikai és katonai katasztrófa volt, amely a közösségen csapódott le, tehát sokkal rosszabb minőségű katalizátornak bizonyult, mint az osztatlan siker. A háború, a kommunizmus és a rendszerváltás olyan időszakok voltak, amelyek, embertől függően, egyszerre hoztak egységet és széthullást, az egyetlen igazán nagy siker pedig, az Európai Unióhoz való csatlakozás, későn következett be és sokkal bizonytalanabbul alakult, mint az elvárható lett volna. Mindezeknek köszönhetően vagy éppen az attól való félelemtől, hogy egy valós, organikus szolidaritás hiánya létrejöhet, a társadalmi rend és maga a társadalom is elkerülte azokat a diskurzusokat, amelyek az egyesülést célozták, és elrejtették vagy épp kompenzálták a különböző rétegeket: ha a nemzeti egység hatékony megteremtése nehéz volt a kozmopolita és multikulturális háború közötti időszakban, annál élénkebben foglalkozott vele a művészet és a titkosszolgálat, ami a legionárius eltérülésben kulminálódott és amely az alkalmazkodni nem kívánók eltávolításához vezetett.

A nacionalista álláspont annyira berögződött maradt, hogy már a román kommunizmus is lesüllyedt egy nacionalista disztópia szintjére, szenvedést és elbutulást eredményezve. A rendszerváltás megmutatta az öröklött zavarodottság erejét: egyfelől, a népesség különböző nacionalista feszültségek között sodródott, amely a kisebbségekre irányuló támadásokban kulminált és a szélsőjobboldal látványos győzelmében a 2000-es választásokon, megduplázva a történelem legszélesebb tömegvándorlásával. Egyfajta politikai skizofrénia, mondhatni.

Gabriel Miloia

Címkék: , ,