Kommentár: Szent témák

Kommentár: Szent témák
Svájcban ismertem egy teológust, akinek doktori disszertációja az Istenről való helyes diskurzus problémáját vetette fel. Pontosabban Isten teológiai megközelítését oly módon, hogy a beszélő ne tulajdonítsa el vagy sértse meg tökéletességét.

Míg a laikus spiritualizmust gyakorlók nem kell odafigyeljenek arra, hogy néha bemocskolják az Úr nevét, a teológiában ennek a névnek a helytelen használata komoly következményekkel járhat. Az Isten-kérdés nem az egyetlen kényes és veszélyes téma. Léteznek olyan jelentőséggel bíró események, jelenségek és tapasztalatok, amelyek megkövetelik tőlünk a figyelmet és szkeptikusságot, hogy ne essünk az egyszerűsítés, manipulálás vagy felejtés hibájába. Ez annál is érvényesebb manapság, amikor a demokratizálódás már eltűnt a politikai szférából, és megjelent minden más emberi cselekedetben, fenyegetve a művészeteket, a tanulmányokat és még a tudományokat is azzal, hogy a véleményeknek nagy szabadságot adott.

Istennél kevésbé absztrakt és modernebb téma a holokauszt, a Gonosz legjelentősebb megjelenési formája az emberiség történelmében , egy olyan téma, amihez csakis félelemmel és reszketéssel lehet közelíteni, mivel milliók halála eltörli a szentséget, ami, ha egyszer megcsorbul, nemcsak az áldozatokat és emléküket trivializálja, hanem magát az emberi természetet is. A szent témáknak van egy közös tulajdonságuk: a perverzió annál inkább jelen van, minél indirektebb módon érintik az adott témát. A nyílt kegyeletsértés vagy a rosszindulatú tagadás kevésbé ártalmas módszerek, mint kihagyásuk az erre specializálódott körökben. A nacionalista hamis próféta, Dan Puric sokkal rombolóbb, amikor Istenről beszél, mint az „évszázados” Remus Cernea, a volt pátriárka pedig még kártékonyabb, mint Dan Puric zagyvaságai. Valójában a történelemtanár, aki tagadja vagy akár elfogadja a holokausztot, sokkal kártékonyabb, mint egy neo-náci, aki szintén erről a témáról beszél. Egy lépcsőfokkal feljebb található a revizionista történész, a piramis csúcsán pedig a relativistát láthatjuk, aki antidramatizálja az eseményt, és olyan kontextusba helyezi, amely megfosztja minden univerzális jelentésétől.

A budapesti gettó emlékmű, amely egy öt részre osztott falon épült (elégia három nyelven, körkép és epilógus), sokféle különlegességgel rendelkezik: az angol nyelvű emléktábla bronzzal eltorzított, ortográfiai hibákat tartalmaz, a 23-as zsoltár pedig, a meggyilkoltak emlékére idézve, Google Translate-tel lett magyarra fordítva. Az utolsó emléktábla az emlékmű optimista jegyét hordozza magán, arról tudatva a nézőt, hogy a volt gettó immár egy dinamikus, bárokkal és kávézókkal ellátott, diákbarát hely. Íme egy holokauszt-emlékmű, melyet mintha egyenesen egy Neckerman katalógus lapjáról vágtak volna ki.

Sok olyan téma van, amelynek tabunak kellene lennie – a maga eredeti értelmében, nem pedig a posztmodern értelmezés szerint, amelyek olyan emberek frusztrációiból születnek, akik készek kezükről és elméjükből bármilyen bűnt elmosni, következmények nélkül. Ezek közé tartozik a kommunizmus is, talán a legismertebb téma a mi társadalmunk szemében (noha mind Isten, mind a holokauszt is léteztek ezen a vidéken).

Létezik egy nem túl népszerű összehasonlító diskurzus a két totalitárius diktatúra áldozatainak számáról – talán az egyetlen olyan elmélet, amely ördögi módon képes az összes áldozatot megsérteni valamilyen módon. A holokauszt gonoszsága abban a félelmetes hatékonyságban rejlik, amellyel egy egész kontinensre kiterjedő populációt képesek voltak annyira gyorsan, tökéletesen és közömbösen lemészárolni. Családok, közösségek és egész nemzetek éltek együtt nemcsak a megölt katonák, hanem elvesztett rokonok, barátok, szomszédok, honfitársak emlékével – sokszor azoknak az erkölcsi támogatásával, akik később asszisztáltak a rémségek elkövetésében. A holokauszt gonoszsága az áldozatok szisztematikus, kíméletlen kiirtásában rejlik, és azok szenvedtek leginkább, akik valamilyen csoda folytán túlélték a borzalmakat, viszont egész családjuk odaveszett.

A kommunizmusnak is voltak áldozatai, de gonoszsága mégsem a tisztogatásokban vagy a gulágokban keresendő. Ez a fajta gonoszság ahhoz köthető, ahogyan a bűntettek emlékeit úgy állították be, mint az ország sikertörténetének velejáróját, ahol az erőszak végül is kifizetődő. A holokauszttal ellentétben, amelynek létezése felrázta az egész világot a háború utolsó éveiben a velejáró veszteségek, borzalmak és éhinség miatt, a kommunizmus bűneiről nem azért beszélnek titokban vagy nagy hangon, hogy elítéljék, hanem hogy befeketítsék azokat a politikusokat, akik felelősek érte. Az áldozatok elfelejtődtek – egyesek azért, mert akik ismerték őket, már lemondtak róluk, vagy azért, mert akik túlélték, szörnyű tapasztalataikat inkább elhallgatták. Néhány esetben együttműködtek azzal a rezsimmel, amely törvénytelenül bánt velük. A vér, a tisztogatások és a borzalmak nyomán pedig tömbházak és gyógyfürdőhelyek épültek, hogy elmossák a Gonosz emlékét éppúgy, mint az agresszív férj, aki virágot ad és bocsánatot kér, de ugyanolyan gonosz marad. A kommunizmus gonoszsága nem a gyilkossághullám és a megfélemlítés, hanem a közömbösség, amivel ezeket nemcsak elkövetésük idején, hanem az ezeket követő időszakban is kezeltek. Ott, ahol a holokauszt pusztított, a kommunizmus a bemocskolás egy finomabb módját választotta: az etika, az intellektus és a tudat együttesen és közömbösen elfogadták a traumát – addig, amíg már nem is vettek tudomást róla.

Azt kérdezem magamtól, mégis hogyan beszéljünk egy olyan időszakról, amely körbevesz és körbezár mindannyiunkat. Nemrég olvastam Radu Preda úr, az IICCMER (a kommunizmus bűneit és a romániai száműzetést vizsgáló intézet) igazgatójának egyik cikkét. Preda úr egy komplett vádbeszédet szentelt egy Ceauşescu-időszakból származó szalámireklámnak, ami egy akkori élelmiszer-ipari viccre épül. A szalámi és a reklám lelepleződtek, mint a fiatal elméket mérgező és nosztalgiát radikalizáló szimbólumok, kísértetek, amelyek viccet csinálnak az áldozatok szenvedéseiből. Ennek pedig az az oka, tisztelt olvasók, hogy a kommunizmus nosztalgiája nem erkölcsi, politikai vagy társadalmi eredetű, hanem gasztronómiai. A veszélyt nem a beépült, titkos Securitate-ügynökök és PCR-aktivisták jelentik, hanem a tartosítószerek és az E-k. A totalitárius diktatúra kísértése nem a ceauşista nacionalizmusban keresendő, nem is a történelem- vagy köztudathamisításban, nem is abban, ahogy a tanulatlan fiatalok követelik a politikai osztály megsemmisítését, a Jóság és Fény anarchiáját hirdetve. Nem, a totalitárius diktatúra kísértése áthalad a gyomrunkon, a szalámira való éhségünkben testet öltve. Mindezek fényében az IICCMER semmiképp sem tűnik karikatúra-intézetnek, amely igazságot mímelne a vezeklő bűnbakok esetében, legyen az gyilkos, aktivista vagy biztonsági ember, épp úgy, ahogy Preda úrról sem mondhatjuk azt, hogy szent hivatását, a bűnügyek felderítését és a száműzetés emlékezetének vizsgálatát ne venné komolyan, vagy durván trivializálná ezeket.

Sem a bosszankodás, sem pedig a szarkazmus, amelyek jellemeznek engem, nem megfelelő nyelvezetek a kommunizmusról való értekezésben. Azt viszont tudom, hogy egy ennyire súlyos témát nem szabad butasággal, képmutatással vagy a méltóság hiányával a földbe döngölni. Sajnos, a totalitárius diktatúra holt ága az, hogy azok, akik valamirevalóan kezelni tudták az amnéziát, már maguk is amnéziában szenvednek.

Gabriel Miloia

Címkék: ,


0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter

A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .