Kommentár: Status quo, az elnyomottak (II. rész)

Kommentár: Status quo, az elnyomottak (II. rész)
Sajnos a megszokás szürreális fordulatokat hoz, ami az egész rendszert veszélyezteti, amikor hataloméhes vezetés az irányítást kézzelfoghatóan be akarja mutatni a népnek, és az elemi szükségletek szolgáltatásait kényszerré teszi az emberek számára.

Ezen nehéz körülmények között a szolgáltatásnyújtás kudarca ami nemcsak hosszabb szenvedést, hanem azonnali veszélyérzetet keltett. Az önhatalmát mutatni akaró kommunizmus bevezette az élelmiszerek adagolt kiosztását, az felháborodást nem az a tény okozta, hogy úgy voltunk táplálva mint az állatok, hanem az engedelmes éhezők miatt lett a gond, amikor ez a program nem működött. Manapság a vízügyi vállalatok a vízszolgáltatás egyedi jogával rendelkeznek, de a városokban a víz megszakadásokkal, vagy szennyezetten folyik. Nagyváradon a lakosok kötelessége a fűtésrendszerhez való csatlakozás, az elmúlt évben több mint 70 meghibásodás volt, emberek ezreit hagyva, hogy saját maguk gondoskodjanak fűtésről a -20 fokos hidegben. A nyomor nem a szegénységből ered, hanem hogy szükség idején csak legyintenek, mint például nem törődni azzal hogy az ivóvíz betegséget okoz vagy nem, miközben házaknál található kutakat betemettette az állam.

Másik példa, hogy a baromfi az élelmezés egyik legnagyobb forrása, ám hiába szegény a paraszt, mérnök által épített, vagy tervezett ólban kell tartani az állatokat. Vagy zsugori módon, mintha a paraszt tulajdonába tartozó erdő nem magántulajdon lenne, nem megengedett, hogy több mint 5 négyzetméternyi fát a saját részéből felhasználjon.

A nyomor jelensége azáltal érdekes, hogyan szövődik össze a vagyonnal. A nyomor egy olyan állapot, amit az elnyomás hozott létre. De ha az elnyomás és megalázás hasonlónak is tűnnek elsőre, az igazi nyomor az, amikor ez a kettő elegyedik egymással. A közelmúltban hallottam Dragos Patraru-t beszélni aki azt mondja hogy ‘a szegénység a méltóság elvesztéséhez vezet’. Ez a gondolat csak akkor születhetett meg, ha a méltóság már el van veszítve, ugyanakkor egyenesen az ellenkezőjét sugallja, hogy a méltóságot adni-venni lehet. Nem olyan régről, az szólás maradt fenn hogy ‘az úr a sáncban is úr’ és ezt igazolta számos arisztokrata, vallásos ember, és értlemiségi nemes magatartása, akiket a kommunizmus megalázott. Ezek szerint a méltóság azt jelenti, hogy az ember, szükséghelyzetben is megőrizze az emberségét. De hát ha ezek a sáncba került urak mind meghaltak egyik a másik után, látjuk, hogy hogyan képesek az sorsunkat irányító hirtelen meggazdagodottak méltóságot vásárolni, szolgalelkűséggel és undorító aljassággal. Ennek a zavarodottságnak az útján jutottunk el a ‘normalitás’ utáni sóvárgásra, a szerénység és biztonság, főleg az anyagi biztonság után való vágyakozásra, ami egy közös cél, és valószínűleg legtöbb ember ‘álma’.

Éppen ezen úton keletkezik egy optikai csalódás is, ami ugyancsak a status quo-hoz tartozik, mégpedig az, hogy azok akik a szegénység soraiban vannak, azok egyenlőek, és össze kell tartsanak. Éppen Dragos Patraru-tol hallottam egy megbocsáthatatlan megjegyzést, amikor az elnöki palota előtt tüntettek azok, akiket a szocialisták odavittek. Az újságíró fellengzősen elmagyarázta hogy azokat a személyeket illeti az együttérzés, akik a kommunizmus áldozatai voltak,…de a kommunizmus áldozatai sem az utcára nem vonulnak ki, sem a stúdiókba, mert meghaltak a börtönökben vagy a csatornaépítésnél, vagy miközben az igazságszolgáltatásra vártak. A kommunizmus áldozatai és azok akik a kommunizmusból profitáltak, gázpalackokat, autókat , mások területére épített lakásokat kaptak, teljesen különböző személyek. Ugyanakkor, a status quo szempontjából hasonlóak.

Gabriel Miloia