Kommentár: Politikai korrektség

Gabriel Miloia
Gabriel Miloia
A kor egyik témája a politikai korrektség ellenszenvet támaszt az európai intelligenciában, főleg Keleten.

Romániában Pleșu, Patapievici vagy Liiceanu urak, a „nemzeti értelmiségiek” nem feledik vitatni e fogalmat, amely gyengíti a nemzetet és beengedi az ellenséget a várba. Igaz lenne, amit mondanak, ha tudnák, mi igazából ez a jelenség. De úgy tűnik, nem tudják, vagy titkolják, hogy tudják. Mi tehát a politikai korrektség?

Balos idea, amely a második világháború utáni politikai fordulatokban gyökerezik. A két világháború közti korszak támogatta a nacionalizmust, az emberek értékét megállapító társadalmi archetípusokat hozva létre. Helytől függően ez lehetett férfi, aki közepes, vagy nagy jövedelmű, többségi származású (esetleg fehér), az uralkodó vallás híve, heteroszexuális, lehetőleg egészséges, semmi esetre sem zsidó vagy roma. Attól függően, mennyit teljesített ebből, az embert hierarchikusan besorolták. A háború közeledtével egy újabb ismérv is kellett: a politikai hovatartozás – még egy szőke, erős Siegfried sem volt megfelelő, ha pacifista, vagy balos. A folyományok ismertek, de a „demokratizálódás” éveiben a háború emléke még erős és élő volt.

A nacionalista archetípusok megtartása gond lett, a népirtás emléke miatt, és a társadalom jellemzői miatt: manapság a nemkívánatosakat már nem lehet száműzni, erre még a nácik is rájöttek. A háború utániak megállapították azok kisebbségi voltát, akik megfelelnek a nacionalista archetípusnak: a férfiak kevesebben voltak és vannak, mint a nők, ha kivesszük közülük az etnikai és vallási kisebbségieket, szegényeket és betegeket, migránsokat és menekülteket, a „tökéletesek” apró kisebbséget alkotnak. Az előző feszültségeket és bűnöket elkerülendő, a Nyugat úgy döntött, felhagy a nacionalista archetípusokkal, és bevonja az addig kiszorítottakat is: a nők szavazati jogot kaptak, a szegények szociális védelmet, a rasszista törvényeket eltörölték, a homoszexualitás büntethetőségét is, és a nyugati államok különböző meggyőződési fokkal elnézését könyörögtek a zsidók felé.

Aztán rájöttek a reformok elutasítására: a többség az archetípusok szerinti világban élt, és nem volt nyitott a változásra. Bár mindengyik csoport a saját emancipációját akarta, nem szükségszerűen akarta másokét is: fehérek és feketék, katolikusok és homoszexuálisok ugyanúgy lehettek nőgyűlölők. Még ma is például, bár etnikai megkülönböztetésre panaszkodik, sok romániai magyar nem tűri meg a romákat. Ráadásul sok nyugati gazdaság a bevándorlóktól függött, a volt gyarmatokról, ami újabb konfliktusokat hozott. Körülbelül ekkor kristályosodott ki a „politikai korrektség”, olyan kifejezésként, ami a semlegességre utal, hogy ne tépjük fel a feszültség-sebeket. Eufemizmusokon állva, vagy túlzásokba esve sokszor szórakoztató lett: a munkanélküleket franciául „álláskeresőknek” nevezik, hogy emeljék az önbizalmukat, a németben pedig bevezették a nemek paritását, például művészekről beszélve a Künstler-Innen kifejezést használják, mesterségesen kiemelve, hogy női és férfi nemű is lehet.

Mint minden zsargon, ez is bikkfanyelvvé kezdett lenni: a nők „nőnemű személyek” lettek, a homoszexuálisok „az LGBT közösség tagjai”, az idősek szépkorúak, az alkoholisták és drogosok pedig substance abusers, ”anyaggal visszaélők”. Később a beszéd kihatott a gondolkodásra is: ismert a karácsony elleni kampány az USA-ban, Kanadában, vagy Skandináviában, az amulettek betiltása a francia iskolákban, vagy olyan hírek cenzúrázása, amelyek társadalmi feszültségekre, vagy etnikaiakra vonatkoznak.

A politikai korrektség fékezési próba: aki használja, óvatosabb lesz, hogy mit hallanak körülötte, mint azzal kapcsolatban, hogy mit akar mondani, mint egy merev háziasszony, aki egy látogatás során unalmas és affektáló beszélgetést folytat, hogy a vendégek ne tartsák butának. Ez egy értelemben cenzúra lett: aki nem használja e kifejezéseket, szélsőségesnek bélyegzett. Nem kell tehát csodálkoznunk, ha egy mesterséges és buta zsargont a nagy szellemek bírálnak. Azon kell csodálkoznunk, hogy ennyire bután teszik.

Nemrég olvastam Plesu úr egy cikkét, az alsóneműjéről, amit a feminizmus úgy módosított, hogy férfiasabb legyen: a nagy szemmel alsójának immár nincs slicce. Lépjünk túl a téma érdektelenségén, hogy megállapíthassuk: a polkorrektség tönkreteszi az alsóneműt, vesszen a polkorrektség! E nagy ember árnyékában a román média tele van még ízetlenebb gombákkal: az újságírók és politikusok, a polkorrektréggel szembeni bátorságuk bizonyításaképpen a menekültek tengerbe vetését és a magyar kisebbség száműzését javasoják. Még mélyebben a fórumokon is harcolnak e betegség ellen: a romákat irtsák ki, a homoszexuálisokat égessék meg elevenen. Ezeknek, kedves olvasók, már nem az eufemizmusokhoz van közük, hanem a gyilkosságra való felbujtáshoz. Egy nemlétező polkorrektséggel harcolva a politikum mélységeinek sikerül felszólítaniuk öldöklésre, mint a gondolati szabadságra hozott példa.

Romániában nincs „politikai korrektség”. Ha lenne, nemcsak a székelység lenne autonóm, de az erdélyi diákok magyarul tanulnának az iskolában, és a Gojdu líceum március 15-i ünnepséget tartana. És ez csak ami a magyarokra vonatkozik. Akkor meg mi ellen harcolnak a nagyon nagy elmék? Ahogy a parlament fölösleges törvényeket fogad el, a sajtó híreket talál ki, pálciakembert kreálnak, amelyet széttépnek, hogy bátorságot mutassanak. Egy képzelt ellenség nem tud ütni. Éjjel, amikor Aranyos völgyében a teraszon cigizek, a kutyák a sötétben ugatnak, hogy mutassák, milyen jó őrzők. De nem azok.

Gabriel Miloia



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter