Kommentár: Nevelés (II. rész/II.)

Kommentár: Nevelés (II. rész/II.)
A degereráció legvilágosabb és legaggasztóbb jelei két tárgyban mutatkoznak.

Az első az idegennyelv, amelyben a kulturális megközelítéssel szakítottak – az irodalomtanítással, a z adott ország szokásainak és történelmének tanításával – és ezt a nyelvtesztekkel helyettesítették, hogy külföldi munkapiacokra való betörés könnyebb legyen. A kollégáim az Eminescu líceumból 4 évig tanultak angolul, hogy átmenjenek a Cambridge teszten, de nem tudták rendesen leírni azt, hogy Shakespeare. És a legtöbben végül nemcsak az emigrációba kényszerültek sorai gyarapították, hanem azokét is akiket a kulturális sokk képtelenné tesz arra, hogy megértsék a fogadó kultúrát. A másik aberráció a vallásoktatás az iskolában: ezt laikus alkalmazottak tanítják, 50 percig, a fizika és a testnevelés között, és az abszolútum, meg a spiritualitás érzete ennek megfelelően fejlődik: a vallás 12 évnyi tanulása után egyetlen – egyetlen! – kortársam sem tudja elmondani a tízparancsolatot.

Így jutunk kvázi anekdotikus esetekhez, amelyekből mindenki ismer párat, a vacsoravendégek örömére. Én például ismerek egy politikatudományt végzettet, aki nem tudja, mikor volt a francia forradalom. De nem ez a degeneráció legsúlyosabb következménye, mert a francia forradalom megtörtént, akár tudják a román iskola végzettjei, akár nem. Igazán az súlyos és szörnyű, hogy milyen napjaink közbeszéde, ami egyre népszerűbb, és amelyben megkérdőjelezzük a klasszikus tanmenet szerepét – nem törődve épp azzal, hogy annak céltalansága nem a megismerés ezen módjából fakad, hanem a rossz felépítésből és tanításból. Félanalfabéták ugranak nyilvánosan az olyan tantágyrak „fölösleges” volta miatt, mint a latin, a történelem, a vallás, a tévéstúdiók állandó, de nem ajánlott meghívottjainak kórusaival együtt. Egyesek azt kérdik, miért szenvedjen az agy filozófiai részletek megjegyzésével, ha informatikus akar lenni az illető – ez olyan megközelítés, amit a piaci instabilitás még mélyebbre fog vinni: vajon a 11 éves gyereknek a történelem olvasásával kell vesződnie, vagy közgazdasági karrierre készülnie? Szülők csoportjaira figyel fel a média, akik olyan ötletekkel jönnek, amelyik súrolja az idiotizmus és az idomítás határait: például, hogy az irodalomoktatást „praktikumra” cseréljék, és tanítsanak közlekedési szabályokat, technológiát, vagy ügyintézést.

A másik oldalon ott vannak kisebbségben a klasszikus tanrend hívei, akik abban a nevetséges helyzetben vannak, hogy érvelniük kell amellett, ami nyilvánvaló: azon a kiszámítottan finom hangon, ahogy a pszichológus beszél az agresszív pácienssel, az értelmiségiek azt üzenik, félénken, hogy a kultúra is fontos, vagy legalábbis annak kellene lennie, és akár kellemes is lehet… mert a kultúra, a társadalom alapszövete úri huncutsággá vált, a többség szemében valami opcionálissá. Mindezt „magyarázzák”, a „teljesítés” körüli hisztiben, és úgy értelmezik, mint valami lóverseny, iskolai tárgyak vonatkozásában, később pedig az iparban megszerezhető profitra leképezve. Mert a latin máig a Nyugathoz való tartozás kifejezésének módja, de ez nekik értelmetlennek tűnik. A történelem , még ha hamisított is, egzisztenciális válaszokat ad, de ez nekik fölösleges. Az irodalom , még ha gyenge is, egyéniséget fejleszt és szolidaritást, de ez érthetetlen. És a tény, hogy a tízparancsolat megszegése ugyan nem isteni kéz általi megsemmisüléshez vezet, viszont erkölcsi lezüllés révén való leromláshoz, nekik csak babona…

Elgondolkoztat egy rendőrségi statisztika: a gyilkosságot elkövetők jelentős része végül feladja magát. A gyilkosságok többsége pedig extrém düh pillanataiban történik, amikor az ítélőképesség homályos, és később, amikor az agy megnyugszik, rájön, hogy rosszat cselekedett, a gyilkosság miatti kulturális súly félelmet és lelkiismeret-furdalást okoz. A legtöbb gyilkos tudja, hogy rosszat tett, és a többségük nem bírja ki a nyomást lelkileg. Ez a kultúra normatív ereje: tudatosan, vagy tudat alatt, de bebetonozza a jó és rossz közötti különbséget. Irodalom, vallás, filozófia, ezek alapvető szerepe az oktatásban az, hogy az együttélés minimum feltételeit átadja, hogy akik együtt élnek, ne tépjék szét egymást. Ezeket pedig soha nem lehet elérni plusz matekórákkal, IT-órákkal, vagy közlekedésbiztonságiakkal.

Nemrégiben egy konferencián hallgattam, ahogy a házigazda lelkesen beszél a fiatalokról. De nekem tisztán beugrottak a képek a Ponta-kormány bukását hozó tüntetésekről. Akkor a December 21 forradalmárszövetség adományozott egy színpadot, hogy a tüntetők azon tartsanak beszédeket, vitákat, de ők, a fiatalok a kamerák előtt szétverték, és azt üzenték a világnak, hogy nem lesznek beszédek és viták. Nagyon jól ismerem a vitriolt a netes fórumokon, amit a fiatalok szellemi határai kerítenek körbe, meg ismerem az uszítást is, a nyugdíjasok ellen, akik „paraziták”, a szegények ellen, akik „lusták”, és mindezt karizmatikus fiatalok mondják. Ez pedig a kegyetlenség jele, ami mutatja, hogy a romániai iskola nemcsak hülyéket termel, hanem barbárokat is.

Lehet, hogy amikor a nemzetközi helyzet nyugodtabb lesz, a szociológiai és pszichológiai kutatások arra is fordulnak majd, hogy van-e összefüggés a nyugati államok „integrált” oktatása – ami az oktatás egyszerűsítésének ottani módja – és a fiatal európai terroristák meglepő agresszivitása között, akiknek az életkora megfelel az új szellemű oktatásnak. És ha találnak összefüggést, lesz időnk, egész generációnyi, hogy megsaccoljuk, reszketve, hogy miféle helyi hatásai lesznek még ugyanezeknek a hibáknak.

Gabriel Miloia

Címkék: ,


0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter