Kommentár: Nevelés (I. rész/II)

Kommentár: Nevelés (I. rész/II)
Az utóbbi évtized leggyakoribb megállapításai a köznevelés és a nyilvános iskolák körül forognak. Nincs olyan hét, amikor ne dühítené fel a közvéleményt ezzel kapcsolatos hír, és az érettségi, vagy az évnyitó valóságos – már elnézést – információs orgiát váltanak ki.

Mert úgy tűnik, minden rossz: falun a tanítók erőszakosak a diákokkal, városon a diákok a tanítókkal. Az 1989 utáni időszak legalább 20 reformot hozott a rendszerbe, köztük a diákok jogaival és jogállásával kapcsolatosat, meg a tanárokkal összefüggőt is, és az érintettek megkérdezése nélkül zajlottak ezek. A személyzet alulfizetett, az infrastruktúra összeomlóban – megrázó az emésztőgödörbe fulladt gyerekek esete is. Ezek fölött pedig ott lebeg a tudományos minőség kérdése a közreadott munkák kapcsán, a plagizálás, amit évtizedekig semmibe vettek a vizsgák elcsalása vonatkozásában is, de alaposan tárgyalnak róla, amikor a diplomás csalók doktor csalókká válnak, köztisztségekben.

De legjobban az zavarja a lelkiismeretünket, amit Băsescu exelnök úgy összegzett, hogy „az iskola idiótákat termel”, ami nyomasztó és szégyenletes igazság. Ebben a kellemetlen témában a legtöbben hajlanak arra, hogy azt kérdezzék, miért jutottunk ide, de fontosabb azt követni, hogy hogyan. A közvélemény a kaotikus reformhagyatékra keni, és a kommunista örökségre, a főleg megszokott rendszerű elidegenítésre. De bármennyire is zavaró, a kommunizmus csak a felelősség egy részével bír, és meglepő módon a megoldás kulcsát is átadta, amit viszont elvesztettünk. Mert a kommunizmus jobban, mint bármilyen rezsim , megteremtette a jó oktatáshoz a struktúrát. Jó oktatás alatt a klasszikus tanrendet értem, ami a természettudományok és a szabad művészetek közötti természetes egyensúlyra épít. Igaz, hogy mégis a kommunizmus a legegyenlőtlenebb és legrosszabban oktatott generációkat teremlte ki. Egy olyan abszurdum ez, amelyet nem is bogozunk ki, amíg el nem választjuk a struktúrát, a szándékot és a tartalmat.

A kommunista tanrend, nagyon ráállva a kémiára, matematikára, fizikára, figyelt arra, hogy az elméleti iskolákban a gyerekek, szaktól függetlenül végezzenek elmélyített irodalmi képzést is, két idegennyelvet, legalább hetente két történelemórát, egy zenét, rajzot, társadalomtudományokat és latint is kapjanak. Erre a vázra került a megismerés ideológiailag perverz része: a történelem egy hamis és nacionalizmussal átitatott identitás megteremtését célozta, a társadalomtudományok szocialista doktrinát csepegtettek az agyba, az irodalomból kiürítették az értéket és agitációs eszköz lett, a zene és a rajz pedig képpel és hanggal egészítette ezt ki. A kulturális forradalom szellemiségében a fiatalokat a TSZ-ekben való munkára kényszerítették, felvonulásokra, a párhoz való tartozás büszkeségére. A kommunista iskola a legsötétebb értelmiségi generációt termelte ki az ország történetében, az egyetlen volt ez, amelyik nem is tudott világszínvonalú tudósokat adni – a reál tárgyakon kívül.

De meg kell érteni, hogy a kommunista iskola nem a struktúrája révén hülyítette el az embert, hanem a tartalma révén, és ezek összetévesztésének alapja a mára megmutatkozott káosz és romosság. Az átmenet éveiben a kormányok azt választották, hogy a struktúrát meghagyták, és a mérgezett tartalmat egészségesebbel helyettesítették. Ugyanazokat a tanrendeket, vizsgameneteket megtartva a fő feladata a hazugságok lecserélése volt, a történelemhamisítás megszüntetése, a normatív irodalom bevezetése, a marxizmus száműzése a filozófiából, még a pionírokat is át lehetett alakítani kis katonákból rokonszenves cserkészekké, a mezőgazdasági munkát közösségi munkává – mert a virágültetés, a sütikészítés árvaházaknak, az idős néni átsegítése az úton szép és nevelő gyakorlat.

De az ilyen változás nem volt elég a választók szemének, elég kényelmes sem a felelősöknek, úgyhogy a reform fordítva zajlott: az év szervezése, a vizsgaszabványok, a tantárgyak aránya szétesett, de megtartotta a mérgező és félrevezető tartalmát. A generációm demokráciában nőtt fel, de azt tanulta, hogy a románok áldozatai a történelemnek, hogy megnyertek olyan háborúkat, amiket elvesztettek (a II Világháborút is), hogy itt nem volt Holokauszt, stb. A rajznál a tanítónéniket hazafias témák foglalkoztatták, mint a zászló, Mihai Eminescu portréja – a középiskola közepéig – sötét tudatlanságban tartva a gyerekeket még a Körösvidéki Múzeum gyűjteményével kapcsolatban is. Az iskolai szervezetek megszűntek, vagy meghaltak, és a közösségi erő – még ma is a nemléte miatt feltűnő. Ironikus módon a kommunizmus, amely a burzsoá világgal akart konkurálni, a legburzsoább konzervatívok szerinti szervezésű oktatást adott, míg utódai, akik szakítani akartak vele, a diktatúrával és módszereivel, valóban forradalmi oktatást szültek.

Gabriel Miloia



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter