Kommentár: Mindennek a kulcsa

Kommentár: Mindennek a kulcsa
Talán emlékeznek a kedves olvasók, hogy óvakodtam untatni Önöket a választásokkal kapcsolatos véleményemtől, és ha más eredmény lenne, akkor most is így tennék.

Mivel ide írok, az itt tárgyaltak a mi köreinkbe tartoznak, mert az országosat, az absztrakt meglátásokat inkább a filozófia, mint az elemzés körébe sorolnám. Tehát a választás abból a szemszögből tárgyalom, amit a helyi sajtó nem tett, nevezetesen, hogy a 2016-os választásoknak nagy fontosságuk volt a városunknak, és a tét között ott van annak a kulcsa is, hogy megoldjuk a közelmúlt ügyeit, és elszakadjunk attól az abszurd valóságtól, amely egyre inkább jellemzi közéletünket.

A „katasztrófáról” bár sok véleményem van,az kevéssé érdekli az olvasót. Annyit erről, hogy miközben elemzők a PNL eredményét a párt története legnagyobb vereségének mondták, és miközben az USR a felmérésekhez képest kétszer-háromszor kisebb eredményét ünnepelte szomorúan, a liberális fórumokon azt ismételgették mániákusan és vádlóan, hogy a fiatalok távolmaradása vezetett a PSD győzelméhez. Fórumozók, újságírók, aktivisták és posztolók, sokféle kaliberűek, akik a fiatalokkal veszekszenek a távolmaradás miatt, mintha a szidalmak megváltoztatnák az eredményt. Kérdem én, értik-e, hogy a generációm távolmaradása nem tehetetlen, vagy tudatlan gesztus volt: a fiatalok a következmények csendes elfogadásával maradtak távol, nem vitte rá a szívük őket, hogy a PSD-re szavazzanak, és cinikusan úgy döntöttek, hogy passzívan hozzájárulnak annak a két pártnak a bedöntéséhez, amelyik az ő voksaikra alapozott. A negatív, büntető távolmaradás ez, amely a „fiatal”, vagy „megfiatalított” pártokban való csalódást mutatja.

A liberálisok a felénél is kevesebb voksot kaptak, mint a szocialista riválisaik, még az önkormányzatin elért átlaguknál is kevesebbet. A katasztrófa után az egész vezetés lemondott, köztük Ilie Bolojan főtitkár, aki Várad polgármestere. Itt az első furcsaság: sokkal a kampány előtt a polgármester úr sajtója és még a kevésbé kiszolgáltatott újságírók is dicsérték őt, olyan címekkel, hogy „Csak Bolojan”, „Bolojan Várad modelljét ajánlja Romániának”, „Bolojan már nyert”, és napról napra egyre szolgaibb lett a közszféra. Egyesek, eufóriától elszállva már Románia miniszterelnökének nevezték. Bolojan úr kiválóságát még az önkormányzati választáson elért szégyenletes eredmény után is dicsérték, mert ő 71%-kal nyert a saját városában. Most a mágia elszállt, a liberálisok történelmi mélyponton vannak, és ő dicstelenül elhagyta a párt vezetését. „A Bolojan-stílus” nem győzte meg a románokat az ország többi részén, hanem eltávolította őket a párttól, ahogy két választás után látjuk, s mindkettő a mi polgármesterünk vezéri érintéseit viselte magán. Lehet, hogy a megveszekedettség és a ráripakodás, ami a „Bolojan stílus” sajátossága, túlzottan emlékeztet a „Traian Băsescu stílusra”.

És ha Váradon csak 6 hónap alatt a helyi és az országos Bolojan közti különbség 40% lett, valaminek történnie kellett. A megváltó tervekről beszélünk, amelyek drágák és kényelmetlenek, de az átadásaikat ilyen eseményekhez szabták: az expressz út, amely a semmibe vezet, a városi strand, amit akvaparkká alakítottak, amelyik túl drága és kevéssé látogatott, a Gomba dombjának megcsúszása, a felújított várral kapcsolati gondok, az új távfűtési rendszerbeli véget nem érő meghibásodások, a szecessziós épületek drága és fölösleges felújítása…

A polgárok megkérdezhetik, mi köze mindennek a választásokhoz. Minden. Mert az utóbbi 8 évben a városunk egyre elidegenítőbbé vált ennek a választásnak a várása közben. A megalománia, a visszaélések, a rossz minőség mind ezt célozta csak. Ennek alapja egy ravasz stratégia: egy kicsi, de nagyszájú klikk segítéségével a polgármester megszerezte az egész adminisztrációt, beszivárgott a sajtóba, az NGO-kba, és állami szervekbe. Végtelenségig lojális emberekből, mérnökökből lett újságíró, és rágalmaztak, fogászokból tanácsosok, akik hatalmas pénzt költöttek fiktív művészeti projektre, vulgáris jogtanácsos szerezte meg az építészkamarát, kérdéses munkálatokba kényszerítve bele a belegyezést, hithű mérnökből lett városi építész, miközben az iskolák vezetőtanácsai, a kulturális bizottságok és szociális szervezetek akadályoztatva voltak a munkavégzésben. Arrogánsan és autoriter módon a polgármester úr adósságba verte a várost, grandomán projektekkel, amelyek látszólag a közösségépítést szolgálták, közben meg a jó gazda aurájának megteremtését. A mostani bukást átgondolva emlékeznünk kell, hogy az értelmiség és a művészek időben figyelmeztettek, de nem hallgattunk rájuk, és az sem zavart, amikor a sajtóbeli szolgák nyilvánosan szidták őket, vagy elhallgatták.

Két mandátum során e projektek nem a köz érdekében futottak, hanem azért, hogy befolyásolják azt, arculatot adva a megvalósítónak, ami továbblendítse őt, a központi vezetésbe, még időben, hogy ne legyen már jelen, amikor az imposztorság, a rossz gazdálkodás, a minőség hiánya miatt összedőlnek a nagy művek. És ez lett volna, ha a generációm nem marad távol a szavazástól. Nyolc évig a felkészült és profi fiatalokat inzultálták, üldözték a helyi sajtóban, a város elhagyására késztették. És mivel kutyából nem lesz szalonna, ezek az önkényes káplári értékek „Bolojan márkanévként” szűrődtek le az egész fiatalságnak. És utóbbiak azt mondták, passz.

Mi lesz most? Nem tudom. De azt igen, hogy a galádság nem a politikai intelligencia jele, nem „nagyszerűség”, és nem az annak a meglépése sem, hogy mindent egy lapra teszünk fel. A pártvezetésből kilépve a polgármester egyedül találja magát, és erőtlenül, annak az ellenzéknek a színe előtt, amelyik az új vezetést adja. És közben a marginalizált fiatalok, a diszkriminált magyarok, a szépen kifestett házakból elköltöztetett szegények, a vállalkozók, akiket megaláztak a tervezési hibák miatt, amelyek nem is az ő hibáik, hanem a vezetésé, a sajtó áldozatai és még sokan nézni fogják, ahogy a nagy megvalósítások összedőlnek, újabb és újabb csődjét mutatva a valaha hatalmas vezetésnek. Perspektíva nélkül, és már morális adósságokkal – bíróságon végződött lejáratókampányok, hibák utáni feketebárány-keresések, a siker érdekében való megaláztatások miatt a polgármester úr segédei azt fogják látni, hogy az adós nem végrehajtható, és abbahagyják majd a sértegetést, és kitalált vádakkal való dobálózást. Utána leoltják a villanyt.

Bár a mitológia tele van megfelelő archetípusokkal, a mai helyzetből hiányszik a nagyívűség és a tragikum érzete. Itt csak színjáték van, nevetségesség, mint a vadnyugati mesékben. Egy csaló felcser jön a városba a segédeivel, és a csodaszert adja el. És amikor készen áll távozni a helybeliek javaival, a lova megdöglik, épp akkor, amikor az első emberek, akik a gyógyulást várták, rájönnek, hogy kígyóméreggel kenték be magukat.

Gabriel Miloia