Kommentár: Két közösség I.

Kommentár: Két közösség I.
„Mi, erdélyiek” – milyen jó kis szlogen, amely rejt egy felsőbbrendűségi komplexust és a saját tolerancia túlzott képzetét – mindenek fölött a közösségeink „know-how”-jával büszkélkedünk, egy speciális szolidaritási és megértési recepttel, amely a térségünk sokféleségé révén jött létre.

Mert az elszigeteltség és interakció elegyére épültek a szénakazlak, a fatemplomok, a kapuk, az erődök, a katedrálisok, amelyekkel azonosulunk. Lelkünkben magától értetődő a felsőbbrendűségünk – nyugati típusú – az ország más régióival szemben, és ennek a kellemes arisztokratikus érzésnek a kulcsa, az, hogy „nekünk, erdélyieknek” jobb közösségeink vannak, és életképesebbek is – amit olyan történések erősítettek meg, amelyen a net miatt érvvé léptek elő: Erdély vezet a turizmusban, és a walesi herceg figyelmét is kivívta.

De a közösség, amiről beszélni akarok Podoleni község, amely a kulturális falainkon túl, Neamţ megyében van. Az olvasó ne keressen iróniát a kifejezésben, mert az ottaniak valóban példásak és ideálisak arra, amit mi képzelünk.

Az a közösség a leképeződése a The Englishman Who Climbed a Hill and Came Down a Mountain című filmnek, amelyben egy angol falu, amelyet a fiatalok fronton való elhalálozása kínoz, visszakapja a szellemét, amikor egy topográfus csapat megállapítja, hogy az ottani hegy csak domb. A dühös helybelieket mozgósítja a polgármester, a pap és a tanító, hogy építsenek hegyet – pontosabban dombot, amely kompenzálja a magasságot, mit a szakértők hiányoltak. Így, földet hordva a mezőről, felépítik saját Jeruzsálemüket, és visszakapják hitüket. Mi a hasonlóság a podoeniekkel? Az, hogy a fiatalok, ahelyett, hogy a fronton meghaltak volna, a városba mentek, és más országokba is, a szokásos megtört közösséget hagyva ott, szegényen, idősen, amely a vidékről való beszélgetések jó példája, két évtizede. De az ott maradottak nem adták fel.

Az első lépés az önbecsülés visszakapása felé a „Strigoi” film volt. Egy brit rendezőnő és romániai szereplők együtt dolgoztak a helybeliekkel egy abszurd horror-komédián, „tipikus román” történeten, vámpíroson, amit a falu lakóinak részvételével forgattak. Az, hogy a film angolul van, még hozzáadott a dologhoz: felszabadultan és a pap, meg a tanító által vezetve a helybeliek a színészekkel együtt szórakoztak, törve az angolt – idősek, zajos nénik, a rendőr, mindenki kapott szerepet. A polgármester kinyitotta a kastélyt, a pap a templomot, mindenki hozzájárult. A helyet arra emlékeztet, amikor Sascha Baron Cohen, azaz „Borat” szórakozott Glod lakóival, de az eredmény nem más: elegye az abszurdnak, imprónak, kliséknek, tört angolnak, amatőr játéknak, ami igazán szórakoztató filmmé lett, amin úgy nevetünk, hogy nem kinevetjük őket.

A siker is az alkalomhoz illő: több fesztiválon díjat nyert, de ami fontosabb, hogy ismét összehozta a közösséget, amelyik újabb projektbe kezdett. A helybeliek évente adományoznak a helyi templom, de főleg a torony felújítására: a hajóba egy 51 méteres harangtorony került, amit adományokból építettek, és új tető, ami tíz kilométerről látható. Az emberek boldogok és büszkén beszélnek megvalósításukról. Esztétikailag az eredmény borzalmas, de amit figyelnünk kell, az nem is ez, hanem a morális értéke, ami telitalálat: a hatalmas torony árnyékában az emberek békések.

Még nem is örvendezték ki magukat, amikor az egyik helyi orgánum szorgalmas riporterei „leleplezték” a papot a vendégszeretete miatt, támadták és büntetését kérték. A vakolat meg sem száradt a tornyon, amikor a sajtósok minikommandója kiszállt rendet tenni a működő közösségben. A Digi Tv még bukaresti építészeket is hívott, akik leckéztetésre használták ezt ki: meg kell érteni, mondták, hogy ez nagyon giccses, le kellene bontani, nem is kellett volna engedélyezni, a papot és a tervezőt vizsgálat alá kell vetni, hogy kiderüljön, hogy épült e szörny, a parasztok buták, nincs ízlésük, és meg kellene tiltani, hogy ilyesmi történhessen. Aztán a riporterek kikapcsolták a kamerákat, az igazságosztás tudatával elmentek, a nézők kikapcsolták a tévéket, elégedetten, hogy azzal fenyegetett, hogy reménnyé válik, hitté és szolidaritássá, csak az „értékválság” egy újabb disznóságának bizonyult.

Szerencsére a helybeliek változása időtálló: mint minden közösség, amelyik visszanyerte szellemiségét és biztonságát, nem érdekli őket azok véleménye, akikét nem kérték. És ezzel el is hagyjuk őket, követve a tévé közvetítőkocsiját. Mert pár nappal az önbíráskodás e példája után az építészek ismét lecsaptak, a volt szász falvakra, ahol a szegény és buta parasztok, ahogy megszoktuk, úgy akarják kialakítani a 21. századi portájukat, hogy az nem megy a 16. századihoz. Egy hosszú, szigorú szabályokkal teli dokumentum adatott át a helyi vezetőknek, és fogadtatott el. A kézikönyv arra tanítja a helybelieket, békésen és erővel, hogyan alakítsák ki az épületeiket – műemlékeket és nem csak –, hogy azok minél eredetibbnek és szászosabbnak tűnjenek. Mert a dokumentum vonatkozik az új és jövendőbeli épületekre is, amelyeket harmonizálni kell, és hát ez egy jófajta korlátozás, ami kínt jelent azoknak, akik nem elég szerencsétlenek ahhoz, hogy régi épületben lakjanak. Mert az, hogy a leírt technikák hosszadalmasak és drágák – a mesterek hiánya is csak hosszabbítja –, csak plusz gond, eleve büntetés azért, hogy valaki roma egy emigráns házában – ha szegény vagy, ha gazdag, szenvedni fogsz a házban, mert nincs pénzed, vagy nincs engedélyed, hogy lakhatóvá tedd. Így mindenki büntetett, és az építészek visszamehetnek a festői faluból a festői panelházaikba, a fővárosba. Az anyag végén a nézőket arról tájékoztatják, hogy a Digi segítségével az ország mind a 42 folklórövezete részesülni fog a szakértő urak figyelméből, és a riporter örömmel jelzi, hogy a kitalált szabályok nagyon szigorúak.

Mi megállunk kicsit a volt szász faluban, hogy a Podoleni lakóitól eltérő attitűdöket gyűjtsünk. Mert itt a közösség nem tudott egy jelkép körül kialakulni. Itt az emberek a vállukat rángatják, nem zavarja őket, mit hisznek az ismeretlenek és nem is lázadnak. Egyesek panaszkodnak, de a többség, még az érintett épületekben lakók is, elégedettnek tűnnek, vagy alávetettnek, egyesek nem is tudják, hogy a teljes költség rájuk hárul majd, mások belenyugodtak. Szokatlanul sok megkérdezett üdvözli a kezdeményezést, és mintha még meg is hívnák a szakértő urakat, hogy rendezzék át a bútorokat is a hálóban – vagy cseréltessék le, „autentikus” kritériumok alapján.

A kedves olvasó jegyezze meg ezt az elvet: a beleegyezésé, hogy utasításokat fogadjon el ismeretlenektől, hogy arctalanságba taszíttasson, hogy a személyes, vagy közösségi életéről döntsenek, hogy meghajoljon olyan válaszok előtt, amelyek előtt kérdés sem hangzott el. Mert ha hagyjuk a kerettörténetet, a régi házakkal, a szakértőkkel, a hatalmas toronnyal, akkor ezzel a nyugtalanító gondolattal maradunk: az ismeretlen jobban ismeri az életemet, meg azt, hogy mi jó nekem, és jogában áll dönteni is fölötte. Nem a pap, nem a tanító, nem a polgármester, nem a szomszédok, hanem a városi újságíró és a fővárosi építész. „A szakértők”.

Gabriel Miloia

Címkék: ,