Kommentár: Erőltetett szerelem

1Comment
Kommentár: Erőltetett szerelem
Az egyetem, ahol tanultam, ötévente tart találkozót a végzetteknek, az utóbbi épp idén volt. Mivel nem tudtam elmenni, most a nosztalgia gyötör.

Az iskola az itteni szabványokhoz mérten kicsi volt – összesen 60 ember. Közülük egy törpe kisebbség volt német. A kollégáim között voltak osztrákok, svájciak, de oroszok, lengyelek, franciák, olaszok, albánok, törökök és arabok is. Egy multikulti iskola, optimista és integratív, ahogy az divat volt az utóbbi évek válsága előtt. Ha a származás más volt, nem így a politikai önazonosság. A kollégáim túlnyomó többsége balos volt, és a haladáspárti határok ennek a többségnek a kis zsarnokságai által voltak meghúzva. A kollégáim harcosan és támadóan az idegenek és a homoszexuálisok mellett foglaltak állást, olyan erővel, amely meglepte azokat, akik véletlenül idegenek voltak, vagy homoszexuálisak.

Amint a média polkorrektségnek nevez, váratlanul szubtilis jelentéseket kapott. Például az én évfolyamomban volt három török; új módi lett a németek között, hogy nagyvilági barátságot, és ilyen barátokkal mutatkozzanak, hogy demonstrálják a „nyitottságukat”. Pedig három emberről volt csak szó, akik történetesen nagyon bunkók voltak. De ez a toleráns erő is mutatta a határait: mert egyikük nem tudott jól németül, a nézettársai segítettek lefordítani a kurzusokat, és akik attól féltek, hogy ez szegregációhoz vezethet, összehívtak egy gyűlést, ahol szavazással eldöntötték, hogy tilos a németek kívül más nyelvet használni a tanintézetben – ez a voks minden autoritásnak híján volt, mégis mindenki komolyan vette. A török kollégának nem sikerült soha megtanulnia németül, és végül abbahagyta az egyetemet. Olyan messzire mentek a dolgok, hogy az egyik kolléganőm, aki a Mecklenburg hercegi család sarja, kihagyta a ”von”-t a nevéből, és mindig figyelmeztetett, hogy szégyelli a származását, és az egyenlőségben hisz.

Élveztem fekete és támadó humorral nyomogatni a felvilágosult kollégáim ideológiai gombjait. Rászoktam, hogy a németeket vadaknak nevezzem, a svájciakat és az osztrákokat hajatlan vadaknak, nőieseknek; a toleránsabbaknak elmondtam, hogy németek révén nem beszélhetnek más kultúrákról, csak kultúráról. Egy aktivista lánynak, aki büszke volt arra, hogy egyedülálló anya, megszakítottam a moralizáló tirádáit, azzal, hogy Göbbelst szégyellni nem ugyanaz, mint Goethét.

Azon kevesek között, akik értették a humort, ott volt a rektor úr, aki időnként megkérdezte, nem hiányzik-e a “hegylakó törzsem”, és én beletörődően mondtam, hogy száműztek “a barbár régióba”. Bár a tanári kar is olyan változatos volt etnikailag, mint a diákok, az idősebb generációkkal való viszonyt többféle volt.

A fekete balettmester és az orosz vívó tudtak különbözőségükről, és hallgattak róla, arra összpontosítva, ami összekötötte őket, és nem arra, hogy maguknak gratuláljanak amiatt, ami elválaszt. A nevelés és a környezet, amelyben a tanárok generációi éltek, meghagyták annak szabadságát, hogy ne érdekelje őket a különbözőség sem, és a sokféleség jogállásával kapcsolatos moralista és politikai viták sem. Szabadon lehettek közömbösek és utálhattak dolgokat, így a feketékből, oroszokból, homoszexuálisokból, kegyvesztett kommunistákból és fogyatékkal élőkből is álló tanári kar működőképesebb volt, mint a deklaratív, ideologizált és passzív-agresszív diákok. A tanáraim olyan társadalomban nőttek fel, amelyben a rendet nem veszélyeztethették személyes határok és előítéletek, a diákok pedig olyanban, ahogy ezeknek nem volt szabad létezniük. Nem véletlenül vezettem az olvasót az emlékek ösvényére. Jegyezzük meg, hogy a generációmból sok nyugatinak a polkorrektség egy vállalt érzék megnevezése, amelyek penitenciák a “nem elvszerű” gondolatokért és érzelmekért.

Bár leggyakrabban azok vannak a poékorrektség ellen, akik olyan világról álmodnak, ahol a Holokausztot tagadják és gyilkosságra bujtanak fel, és az utóbbi évben a szavazások is megerősítették a nagyszájú populisták sikerét, a felkelés valós célja a gyökeret vert neoliberális kormányzatok elvetése, és ezen ideológia révén az Államok megpuccsolása. Az utóbbi húsz évben példátlan fejlődését láttuk a szabadságjogoknak: a menekültek a nyugati államokban maradhatnak, a homoszexuálisok házasodhatnak, a nemzetállamok a vég feszültségét érzik. Szerintem a ködös jelenben nem ezen változások elutasítása zajlik, hanem azon ideológiáké, amelyek megpróbálják az ilyesmit a maguk hasznára fordítani, és a kormányzás doktrínákkal való helyettesítésnek elvetéséről.

Ma az országok nem a rendért és az erőszak megfékezéséért, hanem azért fáradoznak, hogy megtanítsák az embereket, hogy szeressék a rendet és utálják az erőszakot. A neoliberálisok úgy döntöttek, megpróbálják a gyökerétől megoldani a kormányzás évezredes gondját, és arra tanítanak felnőttet, gyereket, hogy ne legyenek rosszak egymással, ne diszkrimináljanak, ne gyűlöljenek stb – amelyre mi, keletiek rezonálunk, amiatt, hogy itt (sikerrel) megpróbálták a kommunizmusban az Új Embert létrehozni. Zavaró a vezetői ideológia behatolása a lélekbe, amit a vezető fő feladatainak súlyos elhanyagolása kísér: a kerekek működésben tartásáé és a kések fiókban tartásáé.

A kormányzás nem azért van, hogy megszüntesse az igazságtalanságot és az emberek velük született korlátoltságát, hanem azért, hogy biztosítsa azt, hogy ha az ember szabad abban is, hogy primitív lehessen, lenézze a másikat, veszekedjen, mégse tudja aláásni a rendet és ne mérgezze a közéletet. Manapság azonban mégis a szakadék mélyülését látjuk kultúrák, vallások, társadalmi osztályok között. Ez nem amiatt van, hogy mennyire kezeljük tisztelettel és méltósággal a többi embert, hanem amiatt az aberráció miatt, hogy a hatalom átvegye az iskola, a templom, a pszichológus, a művelődési ház és a szülő szerepét is, miközben elfelejt kormányozni.

Mindig jobb egy hatalom, amelyik cenzúrázza az idegengyűlölő, antiszemita hőzöngéseket, mint egy olyan, amelyik arra tanít, hogy verekedés helyett ölelkezzenek (azon olvasók, akiknek vannak óvodában gyerekeik, tudják, mire gondolok), mint egy olyan, amelyik nyilvános nyomásgyakorlást és megszégyenítést alkalmaz azért, hogy az emberek féljenek a saját korlátaiktól. Épp ez a tudatrendőrség megerősítése a valós kárára okozza a törvények gyengülését, a rendetlenség érzését, a perspektívahiányt, amelynek keretében megszületett a Brexit és a Trump-féle voksolási eredmény neurózisa, és ez a trend a következő választásokon is tartani fogja még magát. Meglátjuk, hogy tudják majd az új vezetők eltéríteni a dühöt, vagy a nép felébredve őket is elveti majd.

Gabriel Miloia

Címkék: ,


1Comment

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter

HTML version of comments