Kommentár: Colectiv

Kommentár: Colectiv
Épp azon a napon, amikor ezt írom, egy éve a Colectiv klubban történteknek. Eddig óvakodtam kifejteni a véleményemet, és most sem szólnék, ha a sötét előérzetek nem látszanának beteljesedni. Mert határozottan hiszem, hogy a témát csendben kell kezelni. Sajnos a közvetett hatásait viszont nem lehet – és ezek egyre számosabbak, egyre elidegenítőbbek és behatolnak a tudatba.

A „Colectiv-jelenség” nyüzsgő heteiben a hegyekben voltam, és a külvilággal való kapcsolattartás módozata csak a tévé, a net és a telefon volt – így pedig egy beállított, megrendezett, feldíszített valóságot láthattam, ami a nézőknek (és potenciális résztvevőknek) szólt. Nem ismertem egyetlen áldozatot sem, olyat sem, aki ismert volna áldozatot. Egy vagyok azok közül, akárcsak az olvasók többsége, akik közvetlenül érintetlen nézői ennek a tragédiának.

Az egyetlen érzelmem ennek kapcsán a sajnálat volt: az ennyire szörnyű körülmények között meghaltak felé, a családjaik felé, azok felé, akiknek a sérülései rájuk hozták a végzetet. Ehhez nem kell média, hanem képzelőerő, empátia, emberek közti spirituális közeledés. Egy apának, aki a fiát temeti, nem adhatsz nagyobb támogatást annál, hogy csendben állsz mellette. De a Colectiv valós hatása nem a morális, hanem a perverz képzelet szüleménye volt. A tévét nézve két héten át láttam a rosszat kivirágzani, ami az utóbbi évek köztudatában gyökerezik.

Kezdetben undorodtam attól, ahogy a média következetesen nyomja a halál-tematikát, a lendülettől, amivel váratlanul a legtiszteletreméltóbb adók is beadtak képeket az égési sérülésekről és a halottakról. De én is tudtam, hogy ez csak a kezdet. Nem sokkal később bimbózott is már a politikai opportunizmus. Láttam egy fiatal urat sírni a barátai miatt a kórház kapujában, miközben riporterek vették körbe és kérdezték az egészségügyi rendszerről, mint olyat, akit az emelt szakértővé, hogy az ismerősei ismerőse. És más riporterek a kormány tevékenységéről kérdezték. Az újságírók húsz percig kínozták, miközben az illető kérte, hogy hagyják békén, hadd gyászolja a barátait.

Aztán jött az elnök két varázsszava: „A korrupció öl”, miként a Jerikó falait ledöntő trombitaszó. Kedves olvasók, tudniuk kell, hogy soha nem szégyelltem a hovatartozásomat, addig. Mert egy vásári komédia következett, mint egy Leonida feltámasztása, aki azonban nem nagyvilági, hanem gonosz. Azokban a napokban a fájdalom a mindent átfogó zajongás ürügye lett, és mindenhez hozzá lehetett nyúlni a halottak nevében. Láttam gimnazista lányokat arra panaszkodni, hogy „meghalnak a gyerekeink”, és lendületes fiatalokat, cinikus tekintettel mondva köszönetet az áldozatoknak. Mert azoknak a szörnyű haláloknak céljuk kellett legyen, amit a beszélő érdekei határoztak meg. Az utóbbi idők legerősebb kormányát láttam összeomlani nem a korrupció miatt, a büntetőjogi esetek miatt, a plágium miatt, hanem zajos fiatalok miatt, akik nem átallottak kiásott halottakkal menetelni a botrány és opportunizmus közepette. Láttam az anarchia csábítását, a forradalomét, amelyet Leonida módjára átvett a tiltakozók és a riporterek agya.

Mint a román forradalom idején, a Digi stúdiója frenetikus szónokok emelvénye lett, akik félretettek prüdériát és rációt, hogy a „forradalom” győzelmét hirdessék, és a múlt frusztrációival, rosszaságával való végleges szakítást, mindezt önmegsemmisítőleg, ami a saját politikai létüket is megsemmisítette. A stúdióban az öröm kimondatott kimondhatatlant is: hogy jó, hogy meghaltak. Senki nem félt kijelenteni, hogy a fényes jövő jár nekünk, amit gyerekek holttestére és a szüleik fájdalmára építünk.

Láttam a nagy szégyent, amivel beterítette magát az ortodox egyház, a bánat pillanataiban, és az ellenségeinek az undorító opportunizmusát: mert a gyász közepette, az egyházi szükségességek pretextusa alatt kértek lemondásokat és a BOR politikájának megváltoztatását. Undorított, ahogy az Úr szolgái mosták kezeiket a kegyeletet nem tanúsító tömeg fújolása közepette. Eszembe jutott az Úr nevének sivatagba viteléről szóló parancs. És Kirk Russeltől tudjuk, hogy amikor a nemesség és a morál hiányzik a klérusból, a lakosságból is, akkor a Vad Istennek áldozunk.

Láttam, ahogy a szolidaritás ürügyével bármit lehet promoválni: középszerű művészek adományoztak műveket nagy felhajtással az áldozatoknak, a közepesnél gyengébb művészek pedig a halottaknak ajánlották kiállításikat – nem pénzügyi megfontolásból, csak, hogy odavonzzák a figyelmet, látszólag a tragédia kapcsán, de valójában magukra. Láttam, ahogy hónapok kezelése után három sérültet úgy engedtek el a kórházból, hogy egy női tisztviselő úgy ítélte meg, itt az ideje, hogy ő is villogjon, ezért egy 40 perces beszédet tartott, megköszönve az áldozatok áldozatvállalását, és végül kozmetikumokat tartalmazó kosárkákat adott nekik.

Azokban a napokban a „korrupció öl” szlogen mellé kinőtt egy másik is: „a hallgatás öl”. De kedves olvasók, a nagy száj nem életet ad, hanem megalázza azokat, akikkel a legszörnyűbb dolog történt: a gyermekeik kínhalála. A Colectiv festmény egy kép a totális (és totalitárius) hisztériáról, Ionesco Rinocéroszaihoz hasonló: a nagyszájúság a racionálisabbak között is mutatkozott, a mérsékeltebb ismerőseim között is, akik az Égi Jeruzsálemet látták alászállni a kórusok hangjai közepette, és rátelepedni a még nyitott sírokra. A holmsi furulyás mintájára a gyilkos mágia mindenkit táncra kényszerített. De az idegösszeomlás szellemében a „jelenség” egyetlen hosszú távú eredménye az volt, hogy visszavonhatatlan dolgok hangzottak el, az erkölcsök relatív voltának új határköveit rakták le: most először történik meg, hogy egy annyira keresztény nép, mint amennyire a román annak vallja magát, a halál a közhisztériában való egyesülést hozza. Mert a gyász és a tisztelet nem tud együtt meglenni a zajongással. Azt fogják mondani, hogy a politika mindig tudott nyerészkedni a történésekből, és én azt, hogy ennek opportunizmusa elcsúszik a síneken, amelyek a különbséget jelentik jó és rossz között, és amelyeket a közmorál fektet le. És a sietség, amellyel az én korombeli fiatalok akarták politikai fegyverként használni a halált, azt jelzi, hogy egy egész generáció bűnbe esett, az első olyan, amelytől azt reméltük – naivan –, hogy nem érintik már a szekus szokások. Sok olvasó azt hiszi, hogy a szövegem egy generációt képvisel – ami azonban sajnos egy szégyenné vált megtiszteltetés.

Nem tudom pontosan, mi jön. De felsorolhatom a hozzávalókat egy igazán mérgező morális étekhez: megemlékezési alkalom; médiakampány; történelmi káoszt okozó esemény; az ezekkel egybeeső választási kampány; fantazmagórikus változtatni akarás, reális változtatás nélkül; rendetlenség, ami a hatalomhoz segít, és mint bebizonyosodott az elmúlt évben, egy tiszteletlen nép.

Gabriel Miloia

Címkék: ,


0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter