Kommentár: Az ő Váraduk, az én Váradom

1Comment
Kommentár: Az ő Váraduk, az én Váradom
Ezen a nyáron, a helyi választások előtt postán érkezett egy választási reklám; a „tettek, nem szavak” elv alapján minden oldalon egy projektet mutattak be, amit két mandátuma során valósított meg Bolojan Polgármester Úr.

A több mint 20 megvalósításból csak a negyede volt kész akkoriban. A sors iróniája, hogy amiket a mi negyedünk kapott, azok a szórólapok hibásan voltak összefűzve, és a lapok úgy szálltak szanaszét, mint a projektek, amelyeket a befejezésük után egyből javítgatni kell. Itt az idő, hogy hideg fejjel mérlegre tegyük a megvalósításokat.

Az utóbbi nyolc évben az önkormányzat készített egy “stratégiát”: a várost meg kell szépíteni, hogy turistákat vonzzon. Csakhogy nálunk már az is nyilvános rajongást okoz, ha valakinek van egy terve. Idővel a “stratégia” “vízióvá” vált, amit szorgosan szajkóznak a hivatal lényei, olyan emberkék, akiket bedobtak vezetőtanácsokba és közpénzek osztásával foglalkozó bizottságokba. Ma nincs olyan közfinanszírozású kulturális intézmény, amit nem cenzúráznának, vagy irányítgatnának, hogy erősítse a hivatalos víziót, a távolról sem nagyon messze lévő idők ordenáré propagandájának szellemében. És mivel egy vízió fentebb való az embernél, olyan kötelék, mint Isten és Ábrahám között, a mi polgármesterünk nemcsak egyszerű menedzser, törvényi és jogállási keretek között, hanem Mózes, aki a pusztában vezet.

A sivatagban menetelés nyolc éve alatt a váradiaknak nem volt múzeumuk. Az önkormányzat nemhogy nem igyekezett ezt megoldani, de el is akarta lopni az új székházat. Röviden: az önkormányzat aktívan próbálta megakadályozni az újranyitást. A sivatagban menetelés nyolc éve alatt az elhagyatott épületeket felújították, a romosakat kívülről lefestették, büntetések fenyegetése alatt, miközben a lakosok lakásaiba esik be az eső, új épületeket húztak fel, amelyek rég múlt stílusokat imitálnak. Ahol nem lehetett újramodellezni a történelmet, bontottak és újraépítettek, az önkormányzat fonom ízlése szerint – látható például az új főtéren. A sivatagban menetelés évei alatt az abszurd beköltözött a közéletbe: írástudatlanok vezetnek színházakat és kínálnak plagizált darabokat; múzeumok nyílnak, amelyeknek nincsenek műkincseik, mérnökök lesznek főépítészek és engedélyeznek bontásokat a történelmi központban – köztük a legrégebbi épületét is, a török házét a Kert utcán.

A közösségi lelkiismeret moderátorából egy rongyos bulvárfecni lett: a Bihoreanul lap, amelynek munkatársait zsarolásért börtönbe zárják, és létezik olyan bírói ítélet is, amely az egész szerkesztőséget elítéli rágalmazás miatt. Ennek a fecninek a soraiból derül ki, hogy fel kell áldoznunk magunkat, egyesével, a “méltatlan” csoportosulásokat is, a fényes jövőért. Először Abrudan úr, aki ”Criș” néven ír, romák elleni gyűlöletre uszított, olyan cikkekben, amelyek erőszakot és diszkriminációt hirdettek. Aztán jött a homoszexuálisok sora, akiknek a gonosz szándékait a posztdecembrista sajtó egyik legszörnyűbb terméke során „leplezték le”: Criș úr és tanítványa, Totorean asszony egy olyan titkos testvériséget tártak elénk, amelyiknek a célja az emberek HIV-vel való megfertőzése. Az olvasóknak tudniuk kell, hogy ezek az „újságírók” nemcsak büntetlenül járnak köztünk, de dolgoznak is. Következtek a szegények, az idősek, akik a történelmi központban laknak, és akiket deportálni kell a szélekre, hogy ne zavarják a dzsentrisedést és az idegenforgalmat. Végül ott vannak a hálátlan fiatalok, akik ahelyett, hogy megköszönnék, hogy minimálbérért dolgozhatnak, saját vállalkozást akarnak, vagy képzettként akarnak elhelyezkedni, de ezen helyeket, jaj, rokonság és a politikai klientúra tölti be. Ezek a fiatalok, bár olyan oklevelük van, ami kenterbe veri a kis váradi Sorbonne-kát, szíveskedjenek támogatni az önkormányzati propagandát, vagy távozzanak. És végül ott vannak a magyarok, akik számára betonba öntötték azt, hogy akármilyen jogos követelést is agresszívan el kell vetni, hiszen ellopják Erdélyt, nemde?

Gyűjtsük össze ezeket a zavaró kisebbségeket, amelyek a polgármestert zavarják: magyarok, romák, homoszexuálisok, fiatalok, idősek, szegények. Vajon mekkora klientúra marad “többségnek”? Sokkoló, ahogy egy agresszív és nagyszájú klikk, amelyik a saját hátát veregeti az olyan megvalósítások miatt, amelyek egyszerűen normális banalitások egy városban, nem csak a település forrásait uralta le, hanem a 900 éves közösség tudatát is.

Az utóbbi évek értékes tevékenységeit tönkretették: a `70-es években avantgárd fesztiválnak kigondolt rövid dráma fesztiválja musicalek zsibvására lett, a városnap mici és sör degenrációjává (pardon, ”Street Food Festival”). A kokett kávézók, magán kulturális központok, versestek, impró színpadok bezártak; az azokat látogató emberek eltűntek, az adók miatt máshova költöztek, mag a perspektívahiány és a kicsi bérek miatt. Ismerek olyan építészt, aki a városnál volt alkalmazásban, de emigrált, mert nem tudott megélni – és gyereket vállalni sem. Egy olyan vezetés, amelyik úgy kezeli az alkalmazottait, hogy ne szaporodhassanak, csőd, és ugyanúgy csőd egy elnéptelenedő város is. A tény, hogy a váradiak generációk óta elmennek, a megyéből frissen érkezettek vezetése alatt, hogy a „vízió” jobban támogatja az idegenforgalmat, mint az egész életükben itt élteket, elmond mindent arról a tévútról, amin vagyunk.

Az elmúlt 8 évben elvesztettem az összes barátomat. A kedves olvasó megkérdezheti, miért nem megyek el én is. Mert van itt valami igazán különleges, ami jobbá teszi az életet. Várad a 130 templom, négy püspökség városa, az a város, ahol majdnem 70 év nacionalizmus és kommunizmus után még él a méltóság és a sokféleség szelleme. Amikor Kolozsváron Funar uralkodott, Váradon megalakult az RMDSZ; amikor Marosvásárhelyen a nemzetiségközi erőszak vérébe lehetett fulladni, Várad békét keresett. Ez a város a háborún kívül nem látott harcokat, a forradalom során sem, a bányászhadjáratokkor sem, és az utána jött feszültségekkor sem. Váradnak egyedülálló szolidaritása van Romániában: akármennyit piszkáljuk a szomszédot, számítunk rá a nehézségekkor, nem feledjük, hogy a város nem mindenkié, hanem egyénenként a mienk. Egy héttel az ideérkezése után a bukaresti barátom elkezdett magyarul tanulni, ahogy 50 éve a bukaresti nagybátyám egy magyar nővel házasodott össze, és tiszteletből megtanulta a nyelvét. A nacionalista vezetés nyolc éve sem rontott ezen: ha a magyaroktól meg is tagadnak utcaneveket, megszüntetik a temetőiket, átnevezik a parkjaikat, amikor a közös örökség van veszélyben, a románok és magyarok vállvetve állnak ki. Ez a város igazi szelleme, az alapokat összetartó erő, amiért érdemes harcolni. Ez az oka, hogy akik elmentek, és bírálnak, nem feledik a honvágyat is megemlíteni. Ez az ok, ami miatt a “Váradi fiatal profik” nevű platform nemcsak más fiatalokat vonz, hanem minden korúakat. Ez az oka, hogy Várad az egyetlen város Romániában, ahol egy románokból álló értelmiségi kör támogatja a magyarok jogait. Ez az én Váradom, ez az a Várad, amit meg kell szabadítani az utóbbi évek fogságából, mert másképp a senki Váradja lesz.

Gabriel Miloia

Címkék: ,


1Comment

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter

HTML version of comments