Kommentár: A vágy története (3./6.rész)

Kommentár: A vágy története (3./6.rész)
(Folytatás) Sokan felháborodtak azon, hogy Nagyváradot leminősítették a kormányzati adminisztráció helységeket osztályozó folyamata során.

Hasonlóan bármelyik másik közfelháborodáshoz, legelső megoldásnak a cirkuszolás tűnik, a helyi sajtó pedig zsúfolásig telt „ötletvezetőkkel”, akik igazságtalanságot kiáltanak, összeesküvéseket sejtenek a város ellen, épp úgy, mint a nacionalisták, akik különböző obskurus, titkos intrikákat kürtöltek világgá. A tagadók képzeletében a világ mindennapjai Románia szabotázsa körül forognak, a hazafiak (vagy nacionalisták?) úgy vélik, egy teljes mértékű újraszervezés egyenesen Nagyvárad elsüllyesztését célozná.

Ezeket az urakat semmiféle valóság nem fogja meggyőzni: sem a csonka fejlődés, sem a bizonytalan üzleti tér, sem a csökkenő lakosság vagy a munkaerő alulképzettsége nem elég nyomós ok arra, hogy a kicsi Várad nem versenyezhet nála kétszer nagyobb és fejlettebb városokkal. Képtelenek lesznek felfogni, hogy a Sorbonica nem a Babes-Bolyai tudományegyetem, hogy az itteni ipart nem lehet a multinacionálisakhoz hasonlítani, hogy a Nuntasii Bihorului nevű rendezvény nem a Nemzetközi Erdélyi Filmfesztivál, és hogy nem azok a hibásak, akik sikeresek, hanem akik elbuktak. A közbeszédben észlelhető butaság a mértékletesség és nevetségesség érzésének hiányából fakad, viszont azok, akik rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal, látják, hogy a város nem csak az utóbbi évtizedek politikája miatt esett vissza, hanem a közösségben született perspektívák miatt is, amely embertől emberig terjed.

A nagyvárosok nem a népes lakosságnak köszönhetően nagyok, hanem mert horizontjuk túlmutat a közösségen és annak intrikáin, aminek a kultúrájából hiányzik az a fajta narcisszizmus, amely folyton csak magáról beszél, amelynek sikerei nem a dicsekvésért születnek, hanem a fejlődésért. Nem a helyi születésűek ízlését követik, fontosabbnak tartják, hogy minél szorgosabb embereket gyűjtsenek össze, épp úgy, ahogy fejlettebb országok is rájöttek, hogy a nacionalista elszigeteltség akadályozni fogja gazdaságuk fejlődését. A nagy városok lakosai nem patriotizmusból bírják a gyűrődést, hanem az esélyeket kihasználva, jobbá akarják tenni életüket.

A tisztelt olvasók el lesznek ámulva azon a párhuzamon, amelyet a városunk követett el és amelyeket az Állam, amely romba döntötte a társadalmat. Nehéz szétválasztani az egész mozgását, bár az megállapítható, hogy az egész ország fokozatosan hanyatlik és elnéptelenedik, mégis vannak olyan helyiségek, amelyek ellenállnak ennek a trendnek. Városunk bűnei annál súlyosabbak, kulturálisan és politikailag is felkarolva a provincialitást, minél kevésbé próbál megszabadulni a provinciális mechanizmusoktól: egy másodlagos pólus nem csak, hogy kevésbé fogja utánozni a fő pólust, de látványos eltérések is lesznek.

Csodálkozunk azon, hogy a provinciális majomkodás, amelyet egyesek fejlesztési stratégia rangjára emeltek, átvette az egész mérgező szokásait, jóval azután, hogy ezek elkezdték megszemélyesíteni a mérgeket? Mert két évvel Victor Ponta szégyentelen „büszke vagyok arra, hogy román vagyok” kampánya után lelkes fiatalok olyan eseményeket és publikációkat szerveznek, amelyek a „büszke vagyok arra, hogy váradi vagyok” szlogenre épülnek. Csodálkozunk azon, hogy a helyi sajtó átveszi a központi sajtó frusztrációit, annak a sajtónak, amely képtelen túllépni a Ceausescu-párti, közömbös öntudatán és amit csak a belső civakodások érdekelnek? Vagy ahogyan az Adevarul szemtelenül kiírja, hogy egy merényletben meghalt x számú román, fittyet hányva a más nemzetiségű áldozatokra, vagy hogyan tulajdonítja el egy sikeres ember érdekeit (a román, aki „meghódította a világot” stb), vagy ahogy a helyi sajtó nagy piros betűkkel kiírja, hogy meghalt egy váradi a tűzben, amit az egész ország gyászol, vagy ha egy helyi valamilyen sikert ér el, úgy ünneplik, mintha az egész közösség érdeme lenne.

Nagyvárad mind a mai napig „eperszedőket” szállít, olyanokat, akik a saját közösségükben nem rendelkeznek elég képzettséggel ahhoz, hogy betöltsenek valamilyen feladatot. Egy kolozsvári vagy konstancai épp úgy elámulnak, mint egy írországi vagy belga, akik szerelmesek Romániába és úgy döntenek letelepednek itt – de sokkal inkább elméjük épségével és sikerességükkel kapcsolatban ébresztenek kétségeket. A turisták megszállott keresése, akik néhány napot itt töltenek, hogy a különböző látványosságokat, az utcák tisztaságát megtekintsék, egyben azoknak a lenézése is, akik egész életüket itt kéne töltsék.

25 évvel a kommunizmus bukása után, miután (hivatalosan) felhagytak az agymosással, amely egyformává, „összetartóvá” és agresszívvá tette a románokat szomszédaikkal szemben, a váradi adminisztráció, túllépve a városi vagyon gazdájának szerepén, civilizációs és ideologikus szerepeket is magára vállalt, zajosan és giccsesen hirdetve a váradiak egységét, önellátását és olimpiai kultúráját. A szecesszió megszállottsága csak a jéghegy csúcsa, egy találmány, ami bebizonyítja, hogy bármi, ami a belterületen túl esik, nem számít. A nyilvános események szorgos munkáról árulkodnak, az adminisztráció ideológiájával és stratégiájával keverve: a nemzetközi színházfesztivál is piactereken zajlott, hogy az átlag nagyváradi döntse el, milyen darab vegyen részt a fesztiválon. Könyvek, zene, színház, és főleg a művészet mind megszállottan kavarognak a magunkról, váradiakról való beszélgetésekben. A város egyik talán legkedveltebb művésze Ovi D Pop, akinek munkája Váradról készült képek köré szerveződik. A váradiak, a különböző cégek és a hatóságok szeretetét és támogatását olyan kiállításokkal nyerte el, ahol olyan nagyváradi épületekről készült fotókat vonultatott fel, melyeket a nézők már az úton a galéria felé is láthattak. Mert hát mi mást kéne fényképezzen és kiállítson egy váradi fényképész, mint fényképeket Váradról? Váradon!

26 évvel azután, hogy Románia talpra áll a csizmadiák és vasutasok uralma nyomán maradt pusztításból, a váradiaknak még mindig nincs ellenvetésük az imposztorok uralkodása ellen: nem zavar senkit, hogy a közpénzeket olyan fogorvosokra költik, mint Lascu úr, aki művészkedni akar, hogy a restaurálásra szánt pénzek mind Angela Lupsea jogász kezében akadnak el, hogy a főépítész, aki az összes „megszépítési” tervért felelős még csak nem is építész, vagy hogy a polgármester úr, aki büszke arra, hogy megveti a kultúrát, a főtér alapjait rakta le – igen, annak a bizonyos főtérnek az alapjait, a túl szép, túl finom, túl kényelmetlen főterét, amely azzal a céllal épült, hogy tér legyen. Sergiu Nicolaescu filmjeit nézve arra a következtetésre juthatunk, hogy minden vezető ugyanaz a személyiség, „szigorú, de igazságos”, mondják mások, „primitív és brutális”, mondom én. Arra kérném a tisztelt olvasókat, emlékezzenek vissza azokra az időkre, amikor a polgármester úr, frissen megválasztva, betért helyi szórakozóhelyekre, akár egy fejedelem, miközben körülzsongta a sajtó és a nép, és kezének egyetlen mozdulatával megállította a zenét, a mozdulattal, amely olyan súllyal hullott, mint egy ítélet. Mert Várad azóta nem nagy város. (Folytatjuk)

Gabriel Miloia



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter