Kommentár: A terror urai

Kommentár: A terror urai
A World Trade Center-merényletek óta a politikai beszédben, a hírekben és a közt foglalkoztató ügyek között egyre inkább jelen van a terrorizmus.

A támadások gyakorisága és egy „terrorállam” szürreális létrehozása azt mutatja, hogy a jelenség messze van a végétől, ellenkezőleg, rutinná kezd válni. A közvélemény aggódik, ahonnan egy pánikhullám a közbeszéd radikalizálódását hozza, aláhúzva a biztonsági reformok és a politikai gondolkodás reformjának szükségességét. Mivel a követelések nagyon szélsőségesek, és megváltoztathatják mindannyiunk napi életét, jó egy alaposabb pillantást vetni a jelenségre.

Ma a terrorizmus nem válogat, minden polgár ellen van, hogy nyomást gyakoroljon kormányra, államra, a katonai konfrontáció szabályain kívül.

Mégis az erőszak politikai és olyan jelenség, amely a társadalmak kezdetétől az emberrel van: a középkorban vagy ókorban történt hasonló eseteket nem terrorizmusnak nevezzük, hanem gyilkosságnak, népirtásnak. A terrorizmusnak belső logikája van, ami nem az erőszaktól függ, hanem a modern demokratikus berendezkedéstől. A szó töve a francia forradalom vezetői által elkövetett terror. Ez nem valami velejáró volt, mint háborúval a rablás és gyilkolás, hanem rendszerszerű jelenség, racionális és módszeres, a politikailag nem megfelelők kivégzésének végtelen sorozata; az áldozatok, a politikai ellenségek az igazságszolgáltatás rövid, de legitim eljárásán mentek át. Majdnem egy évszázadig az új szó, a „terrorista” azokra az államokra vonatkozott, amelyek terrorhoz folyamodtak, hogy a politikáikat irányítsák.

A forradalom ideái fejlődtek, és a 19. század végén, amikor a nyugati gondolkodás refrénjévé vált a nacionalizmus és a demokrácia, a politikai erőszak is új jelentéseket kapott: a berendezkedéssel elégedetlenek, akik készek voltak megbuktatni a hatalmat, a „terrorista” új jelöltjei lettek. A magyarázat logikus: a demokrácia vagy a nemzet fogalmai, amelyek „a nagy szolidaritáson” alapulnak , ahogy Lucian Boia történész mondja, egy nagy legitimitás mellékhatásaival bírnak: amit mindenki nevében teszünk, az mindennél értékesebb és fennebbvalóbb. A vezető döntésébe való beleszólás a társadalmat is az erőszak legsúlyosabb formája, a terror felé viszi. A 19. század terrorizmusa, amit gyilkosságokban fejeztek ki, megtartotta a politikai rációt, de jelképesen feltöltődött a vezetők új reprezentativitásával is: a képviselő megölésével az egész szellemét öljük meg. Ez a modell azért jelent meg, mert a demokrácia jelképes volt, nagyban függött a vezetők karizmájától, akik bár mindenki nevében vezettek, messze álltak attól, hogy egy magától működő rendszert képviseljenek.

A totalitárius formák egy rövid időre megakasztották a forradalmi hév csökkenését, és elegyítették az állami és a gerillaterrort: a párizsi és varsói felkeléseket terrorcselekményekként közvetítette a német propaganda, amely számára az elnyomás erőszaka teljesen motiválhatónak tűnt – a terror perspektíva és információ kérdése lett. Ezt a relativizmust erősítették a hidegháború idején: a stratégiailag fontos, de függetlenedő gyarmatállamok szétesésekor a két rivális tömb, az amerikaiak és a szovjetek is hozzájárultak a gerillák és kormányok felfegyverzéséhez, hogy hatalmukat biztosítsák.

A mai taktikák a nagyhatalmak tanácsadóinak sivatagokban, dzsungelekben és mocsarakban kipróbált manővereiből származnak. A harmadik világ hosszú destabilizálása a Nyugatban azt az érzetet hozta létre, hogy az erőszak olyan távoli helyek sajátossága, mint Afrika, Amazónia, vagy Sziám, hosszú távra asszociálva a jelenséget azzal, hogy „tőlünk” távol.

Közben az európai terroristák, akiket ellenállás vagy szeparatizmus motivált, betartották a gyilkosságok és a jelképes rombolás régi receptjét: az Axel-Springer kiadó RAF általi megtámadásának polgári áldozatai a frakció sok hívének eltávolodását hozták.

A mai terrorizmus más: a kommunikációs technológia és a globális áramlás kedvező körülmény, de a fő vonás a civilek válogatás nélküli megtámadása. A merényletek nem azért nem törődnek a vezetőkkel, mert azok érinthetetlenek lennének, hanem a demokrácia gyakorlatba ültetése miatt: egy uralkodó, vagy elnök megölése nem hozna strukturális változást a társadalomban, a pillanatnyi reakciókon túl – a rendszer menne előre, mert a kormányzó és kormányzott között egyre vékonyabb a határ. És íme, visszaértünk a francia forradalomhoz, egy váratlan bosszúval: a jakobinusok az állam nevében ölték a nép erejét el nem ismerőket, miközben a terroristák azért ölnek, mert az állam és a nép közötti különbség már nem számít.

A nyugat reakciója mintha a zavaros vizekbe tintát keverne: az USA minden válogatás nélküli gyilkolást terrorizmusnak tekint. A rombolásra és erőszakra érzékeny amerikaiak elfelejtik, hogy a terrorizmus alapvetően racionális és ideologikus tett, nem gyilkos válság: nemsokára minden erőszakot terrorizmusnak hívhatnak; másfelől gyanús az előre vetülő ekvivalencia, mert az iskolai merénylők sokszor zavartak. Veszélyes naivitás azt hinni, hogy a jól előkészített merényletek irracionálisak; ez az elképzelés a Daesh ideológiájának „megbetegítését” célozza: egy beteg doktrína, mondhatnánk, de nagyonis tisztán gondolkodó. Vajon az ellenség elmebetegnek bélyegzése valóban segíti a harcot?

Szintén az USA vezette be és műveli a drónokkal való támadást. Ezek a konfliktus felvállalásának legnagyobb problémái: az idők kezdetétől a háborút körülvették a konfrontáció jelei, a katonának a harc „tiszta küzdelmet” jelentett az ellenséggel, ahol a hozzáértés és a bátorság győz, és mindkét fél halálos veszélyben van. Mindent, a bátorság, a bajtársiasság, az ellenség tiszteletének feladása árán: az egyik oldalon emberek halnak, a másikon robotok. Felkavaró hallani, hogy „drónpilótákat” tüntetnek ki bátorságért, pedig nem mást tesznek, mint valós videójátékot játszanak. Így jutunk el a párizsi gyilkosságokig: a dzsihadisták, amfetaminnal belőve mechanikusan ölnek, válogatás nélkül. Ők a szegény ember drónjai, egy olyan szervezeté, amelynek nem futja gépekre, de ugyanazt éri el, emberekkel.

Szintén a drónokról jutunk el a magunk vállalása alól legügyesebben kibúvókhoz: a sajtóhoz. Amikor az Amazon cég csomagküldő drónokat alkotott, a globális sajtó azon jajongott, nehogy a dzsihadisták bombázásra használják. Erre nem gondoltam volna én sem, az olvasó sem, és talán a dzsihadisták sem, ha a sajtónak hála, a Daesh és minden más neteléréssel bíró elégedetlen szervezet meg nem tudja, hogyan terjesztheti ki a műveleteit. Az utóbbi két évben „objektíven” és „első kézből” tudósító globális média ingyenes terror-tanfolyamot hozott össze: akár szeparatistákról beszélünk, akár politikai radikálisokról, vagy hibrid háborúról, mindenki specializálódott, elemezve a Daesht, a sajtó iskolájában.

Íme, hogyan forgolódunk ugyanazon gondolatok körül, kétszáz éve. Egy kivétellel: az eredeti terrortól a terrorizmusig mindegyik szakasz eltörölt egy kicsit a felelősség vállalásából, és ha a francia forradalom során a terror ura Robespierre és Saint Just volt, akik vállalták és meg is haltak érte, a maiak épphogy nem vállalják.

Gabriel Miloia



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter