Kommentár: A sötét század (II./II. rész)

Kommentár: A sötét század (II./II. rész)
Az elmúlt évtized egy lehetetlen és kimondatlan ostoba összefogás története, művészek, üzletemberek, iskolák, templomok, galériák és kocsmák igyekeznek, mint maga a városunk is, hogy megőrizzen valamennyi méltóságot, és ne vaduljon el végérvényesen.

Félreértés ne essék, ez a tevékenykedés messze állt a minimális színvonaltól, ez a munka a nyomorgó mezőgazdasághoz hasonló, elég arra, hogy a körben állóknak annyi ételt adjon, hogy ne haljanak éhen. A kedves olvasó tudja, hogy nem értettem és nem értek egyet több fent említett létesítménnyel, néhánnyal nyitott és heves konfliktusba kerültem, melyek megbocsáthatatlan cselekedetekkel jártak. De ez nem változtat a tényen, hogy néha ezek a személyek semmiből és veszteséggel dolgoztak, finanszírozva olyan eseményeket, amik nekik is és az esemény látogatóinak is azt az illúziót, keltették, hogy mégiscsak nagyváradiak vagyunk, de ez a kifinomult és elegáns népre vonatkozik, nem a buta gyárakba és gettókba zártakra. Azt is meg kell említeni, hogy ez a kínlódás nem élvezett támogatást a városházától, éppen ellenkezőleg, sok szervezetet megaláztak és szabotáltak a városháza dolgozói, miközben a Múzeum újra megnyitása halasztva volt bármi áron, azt remélve hogy az intézmény majd meghal és a székhelyét átveheti a lesben álló.

És most egy pár szó magamról, a kedves olvasók főleg a helyi újságokból ismernek, a Muian projekt provokatív botránynak köszönhetően. Színházi rendezést tanultam a nagy múltú ulmi színi akadémián, a tanáraim mind rendkívül fontos személyek voltak fiatalkorukban. Ám magam sem panaszkodhatom, sírhatok, a szakdolgozatom Tubingenből érkezett biztottságtól a legmagasabb osztályzatot kapta. Ebből kifolyólag egy ellenőrízhetetlen magasabbrendűséget érzek azokkal a támadó újságírókkal szemben, akiknek semmi végzettségük nincs, vagy a váradi kis Sorbonne-on szereztek valami diplomát, szóval arra várok, hogy én megértessem verlük, hogy mi is a művészet. Két különböző világból valók vagyunk, épp úgy, mint a földönkívüli, aki éppen most szállt le egy krumpliföldre. De az is igaz, hogy én sem jövök békés gondolatokkal. Ugyanígy a helyi botránylapok „újságírói” is hidegen hagynak. Végeredményben a kép amit rólam átadtak, nem az ő művük, hanem én magam kreáltam, és a nyilvános obszcenitásban és botrányban érdekelt művészkén nem logikus az ilyesmitől tartanom. De azt is meg kell értenünk, hogy a botrány és mocskolódás melyik oldalán állok: nem az vagyok, aki abból eteti a családját, hogy rágalmakat okád 30 lejért. Ezt nem szabad elfelejteni, ezért ezt majd gyakran fogom emlegetni.

A múzeum évtizedes alvása alatt létrehoztam egy nonprofit szervezetet, amit a nyilvánosság Visual Kontakt Galéria néven ismer. Híres a botrányos programjai miatt, de a működésének lényege mindig is a művészek és az ő munkáinak a támogatása volt és marad. Az elmúlt nyolc évben a galéria román és nemzetközi művészek százait hozta el szerény városunkba. Ezekből többen már elismert művészek, de van olyan is közöttük aki épen itt kezdte el pályafutását és később a román akadémia ösztöndíjasa lett, a nemzetközi piac művészei és a bécsi bienálé kiállítói – azoknak akik nem ismerik, ez a világ művészeteinek az egyfajta irányítója. A galéria messzemenően a város legnagyobb privát kollekciójának a tulajdonosa, ami ugyanakkor az ország egyik legnagyobb kollekciójaként van számon tartva. Még egyszer el szeretném mondani, hogy ne értsenek félre, a célja ennek a tevékenységnek mindig a művész volt és nem a nyilvánosság, éppen ezért, nem érdekel a tömegek szeretete. Mégis elbizonytalanítanak a következő esetek.

A múlt évben, amikor egy liberális tanácsosnak, akinek fogorvos a szakmája, és aki arra gondolt hogy közpénzt használjon egy “utcai művészetnek” mondott programra a választások környékén, felajánlottam, hogy én is hozzájárulok anyagilag, és szeretnék kezdő művészeknek is helyet adni, hogy alkothassanak. Ekkor a Bihoreanul nevű kiadványtól ért támadás, amely szerkesztőségének olyan tagjai vannak, akiket nemcsak zsarolásért küldenek börtönbe, hanem el is ítéltek már rágalmazásért is.

Októberben, az újonnan létrejött városi múzeuma hirdetést adott közre, arra kérve mindenkit, hogy adományozzon művészeti alkotásokat, mivel nem tudja mivel betölteni a várbeli helyiségeket. Ekkor felajánlottam a vezetőségnek, hogy bármit kiválaszthat a galériám tárgyaiból, és ingyen tulajdonba vehetik, amit kiválasztanak. Egy hétre rá leváltották az igazgatót. Ezután azt látom ám, hogy Costea Constantin úr egyik alkalmazottja szervezi a fent említett úr galériájának a kiállítását, mely galériának nincs székhelye, és úgy néz ki, hogy közpénzből látszik folytatni aktivitását.

Éppen ekkor állítottam össze egy Art Nouveau -könyvkollekciót, közel ezer egyedi kötettel, ami a legnagyobb ilyen jellegű kollekció Romániában. De amikor elmentem az Art Nouveau múzeumba, ami az anyagiak hiányában esküvőket szervez és az internetről illegálisan letöltött képeket mutat be, és felajánlottam, hogy ingyen átadom az egészet, Lupsea igazgató asszony ezt sértő stílusban elutasította. Kérdem én, vajon én váltottam ki ezt a rémületet, vagy a tény, hogy olyan válogatást mutattam meg az igazgatónőnek, ami csakis magyar könyvekből lett összeállítva.

Kedves olvasók, ne gondolják hogy, panaszkodni akarok, csak azt szeretném megérteni, hogyan és milyen mértékben járult hozzá a városháza ahhoz az erőfeszítéshez, hogy a kultúra átvészelje a sötét évtizedet, és mivel nem engedhetem meg magamnak, hogy más nevében beszéljek, csak a saját tapasztalataimról szóltam. Szerencsére a múzeum újra meg fog nyitni, és a sötétség el fog oszlani. Csak attól félek, hogy az ezzel kapcsolatos öröm ne feledtesse el azoknak az éveknek a munkáját, amikor annyi ember próbálta megmenteni a várost. Segíteni már késő van, és fölösleges, és emlékművet emelni ennek meg túlzás. De azt minimum megérdemlik, hogy megöleljék őket, és a neveiket hosszú köszönőbeszédben megemlítsék.

Gabriel Miloia