Kommentár: A régi istenek

Gabriel Miloia
Gabriel Miloia
A mozi és az irodalom műfajai közül a legszórakoztatóbb számomra a szci-fi. Ez a faj a modern gondolkodás jellemzője, mely megeleveníti annak a periódusnak számos kulcs koncepcióját melyet jelképez – nem a jövőbelit, hanem a jelent.

A klasszikusoktól eltérően, kiket a jövő kevésbé érdekel, a modern műfaj képviselői, a fejlődés érdekeltjei, úgy gondolták, hogy ezt a kérdéses absztrakciót megerősítik a jövő bemutatásával, ami felé a társadalmak haladnak. Főleg a XX. század kezdetéig a science fiction optimista volt, miközben a későbbiekben szörnyű formákra vált -a legsötétebb változatai a posztapokaliptikus fikciók lévén. De függetlenül a periódustól amelyben játszódnak, a szcifik egy Művészet nélküli világot tárnak elénk – ezt azért, mert a modern felfogás alapja a haszonelvű aspektus, a Művészet pedig, e metafizikai ingyenesség, nem tud csak úgy eltűnni miközben közeledünk a fejlődés ideális funkcionalitása, gyakorlatisága felé. Mert éppen a művészi kifejezés által ölt alakot a jövő, mely nem véletlenszerű kerék: az utolsó a nagy mítoszok közül, melyet a Művészet szőtt köré, a hiábavalóságé, a társadalmi alávetettségé.

Valójában, az idő éjszakájában, minden emberi csoportnak három – és csak három – jelensége közös: a Hatalom, a Vallás és a Művészet. Még az írás, számolás, kereskedés és földművelés előtt, ez a három uralkodott többezer évig az emberiség fölött, a barlangoktól egészen a felhőkarcolókig, és kísérni fognak minket egészen az utolsó pillanat előestjéig. Ők az antropológia három fő immanensei, az elsők, melyek megkülönböztetnek az állatoktól. A modern gondolkodás, mely biztos nemcsak az ember természetfölötti erejében, de saját maga természete fölött is, nem hagyta magát megfélemlíteni a régi istenek előtt: a modernek- és csakis a modernek – elképzelnek egy világot e mindhárom nélkül és hozzálátnak megteremteni azt: egy Hatalomnélküli világot, egy Vallás nélkülit és így, hallgatólagosan, egyet Művészet nélkül. Természetesen, ők alkalmazkodtak és ha az ő hagyományos avatárjai semmivé foszlottak, az új formák mindenkornál félelmetesebbek: az Erősohasem volt ennyire hatalmas, a mitológia ennyire megszállott és a Művészet ennyire átható, mint napjainkban, paradox módon mégis bekerítettnek és szelídítettnek tűnve.

Lévén visszatartva a választók folytán, a demokratikus Hatalom nukleáris fegyvereket hozott létre és kifejlesztette azon a képességét, hogy betekintést nyerjen mások életének legtitkosabb pillanataiba is. Mert hamarabb fog az emberiség lemondani a magánéletéről – egy, csak párezer éves “új” koncepció – mint, hogy lemondjon a Hatalom ősrégi hívásáról. Ugyanúgy a Vallás, egyre sápadtabb a hagyomány, a dogma és a szervezés szempontjából, egyre inkább az “ajánlott” területek felé migrál szép csendben: ha a modernek nem hisznek Istenben, hisznek mégis a földönkívüliekben, az összeesküvés-elméletekben és a “tudomány”-ban, félig tanult, ám csábító narratívákban mint a fajelmélet, alternatív gyógymód stb. Újra, az archaikus fogalom ereje: hamarabb fogja áthatni az érvelést és tudományt a miszticizmus, minthogy a tudomány legyőzze a hitet. Talán a legperverzebb mutáció az ideológiákba és messiási vezetőkbe vetett hit -évszázados vallások és karizmatikus megdicsőülések, melyek úgy uralkodnak a nép felett mint egy isten, de nem metaforikus értelemben, hanem a valóságban.

A művészetek megélik történelmi győzelmüket: sohasem létezett több művész és több tárgy, mint manapság. Túl a hagyományos szemponton, most van először a történelemben, hogy mindennek, ami körülvesz minket van egy eredete vagy egy művészi érintése: a ruháktól, amiket hordunk egészen a készülékekig, autókig, lakásokig, még az evőeszközök is, melyekkel étkezünk, mások által voltak kigondolva számunkra, úgy, hogy bárhogyan is, ha érzékenyek vagyunk, ha nem, komunikáljanak velünk és rólunk. Mi több, abban a ” média paradigmában” amiben manapság élünk, a sajtó, a Művészet szorgos leánya, átváltoztatja a mindennapost egy képzelőerővel teli irodalmi tapasztalattá: politikusoktól a cégekig és magánszemélyekig, a visszafogott magaviselet és a “szalonképes” szereplők, egy földi előadást vázolnak, miközben a manipulációk és hazugságok, annak ellenére, hogy eltávolítják az újságírókat a deontológiától, egyre tehetségesebb írókká változtatják őket.

Annak idején, amikor az emberiség megtanult filozofálni, az első a koncepciók között a hübrisz volt, az ellenállás aroganciája egyes transzcendens erőkkel szemben. Illusztrálni fogom ezt az aspektust egy nemrégmúlt fájdalmas emlék által. Még a modern művészet kezdete óta, a román társadalom, a 20 század ideológiai származékai közé volt foglalva, melyeket próbált elutasítani, a nyilvános színpad azon kifejezések tisztítása által, amelyek nem feleltek meg egy haszonelvű, könnyed és propagandisztikus aspektusnak. Miközben a világháború előttiek eltávolították Tristan Tzara-t, Brâncuşi-t vagy Ionesco-t kevésbé népszerűek és nacionalisták lévén, a kommunizmus a következő lépést javasolta, kényszerítsék a művészeket proletcultista naiv ikonográfiát létrehozni, rajongó munkásokat, nagyságos vezetőket, boldog úttörőket stb. A proletár uraságok, az Állami adminisztráció csúcsára kapaszkodva hittek a szellemi ideológiájukban, hogy valamelyik régi isten meghajol majd a párt előtt. Nem egy grandiózus bosszú e, mint a vízözön , az a félszázad mocsok amivel a Művészet etette a népet, ki azt képzelte, hogy megtudja őt szelidíteni? Nem irónikus-e, hogy alázatosan, szolgalelkűen, talán pont mint Sergiu Nicolaescu, Adrián Păunescu és Sabin Bālașa agymosást végeztek és bepiszkították visszafordíthatatlanul két generáció lelkeit ? Nem-e érzünk egy transzcendentális izgalmat látván azt, amikor egy művészt eltávolítottak a “helytelen ” munkája miatt, és egy másik, amaz tudása nélkül , anélkül, hogy ezt az együttest önmagán, az időkön vagy az embereken fölülinek tekintse, átvette a helyét, hogy mérget fröcsögjön, büntetésképpen ? Azok, akik visszautasították Brâncuși-t oda jutottak , hogy Nicolae Ceaușescu-ról énekeltek, vagy “hippie” nacionalista énekeket kezdtek énekelni, s elhinni egy mozi által hamisított történelmet; egy tucat filmnek köszönthetően, a románok megértik, hogy a dákok óta, mindig is tekintélyes kis Ceauşescu-k vezették őket, hogy semmi sem az ő hibájuk és, hogy a társadalom nem törvényekre hallgat, hanem a parancsokra, rabszolgákhoz méltóan. Máig pedig, a kormányzás és a törvények sürgősségi rendelettel, felelősségre vonhatóság vagy parancs által történnek, az intézmények pedig a hatalom parancsára működnek.

A művészet megtanította a románoknak, hogy lehetőségük, sem okuk nincs leküzdeni a mezítlábas paraszt állapotot, hóra táncot járva “a szigorú, de igazságos” vajda előtt, a történelmi filmekből az elnök, a miniszterelnök vagy a polgármester látogatásai alkalmával. Nem csodálatos e, hogy a Securitate vagy a “magas tudatosságú” proletárok által terrorizált művészek, manipulátorokkal legyenek lecserélve, akik öntudatlan szorgalmukkal, az agressziót végzőket, állati idióták szintjére csökkentsék? Állítólag a szellemeket meggyalázták, pontosan azt adván nekik, amit kértek. Mivel a művészetben sohasem arról van szó, hogy elfogadni vagy visszautasítani egy művészt, egy tárgyat, egy dolgozatot, hanem egy folytonos választásról: és filmek, és könyvek, és épületek mindig is lesznek, akár egy formában, akár egy másikban, művelve akár egy hatást, akár egy másikat. A Művészetek pedig pontosan azért voltak kitalálva, hogy rendezzék és manipulálják az emberek tudatosságát; amatőrök által kezelve habozás nélkül tönkreteszik majd a tudatosságot és elpusztítják a szellemet.

Gabriel Miloia



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter