Kommentár: A provincia

Kommentár: A provincia
A „provinciális” (vidéki) kifejezés értelme a központ-peremkerületek kettősségéből származik, pontosabban a főváros – ellenőrzött területek kapcsolatból. A vidék, társítva falvakhoz és vásárokhoz, tipikusan a nemzetállamokra jellemző módon, a társadalom, politika, kultúra felfogásának egy központosított rendszerében körvonalazódik.

Pénzügyileg és politikailag, Nagyvárad, Kolozsvár, Jászváros vagy Craiova másodlagos lépcsők, csomópontok melyek felé kisugárzik a főváros hatalma, már bevett döntéseket és látomásokat közvetítve feléjük, azzal a megbízással, hogy közöljék őket a harmadlagos lépcsőfokokkal.

A főváros számára, tulajdonképpen az ország egész területe egy adminisztratív féregnyúlvány, nagyvonalúan vidéknek nevezve – ám a kifejezés már nem használható a helyi központok és a közigazgatásuk alá tartozó zónák kapcsolatában: Belényes nem része “Biharvidék”-nek, bármennyire is erőltetjük ennek jelentését.

Valamennyi vidéki “központ belemerül egy rivalizálásba, a valódi központokkal szemben, jelképesen versengve azok egy attribútumával: tisztább utcák, barátságosabb üzleti légkör, turizmus, stb. Ezek apró kitörések, amik arra jók, hogy szabályozzák a másodlagosság frusztráló hatását: Kolozsvár, valamennyi lakójával egyetemben kisebb, mint a legkisebb bukaresti szektor.

Ez a 19. század mélyéről örökölt elképzelés bizonyítja korlátait, hiszen manapság, még ha a nemzeti paradigma kínzó is marad, Románia egy nemzeteken átívelő és globális ambíciókkal bíró szélesebb rendszerhez van kapcsolva. Akkor is ha a “valóságosan létező” nyugat belefogott egy mozaikosító tervbe területeit illetően, egy központok nélküli világ létrehozásának reményében, a Nyugat egészében megmarad annak a magnak, mely körül a “köztes” társadalmak gravitálnak. A román politika kétarcúsága a konfliktust egy bipoláris állapottá fordítja le a maga számára, egy rajta kívül álló politikai, pénzügyi és kulturális központot ismerve el, amelyet azonban a régi nemzeti politikai maggal helyettesít.

Mióta világ a világ, Erdély lakói fenntartották azon meggyőződésüket, miszerint közelebb lévén a Nyugathoz, annak civilizációs kisugárzása erősebben kihat rájuk, mint a távolabbi moldvaiakra vagy dobrudzsaiakra.

Nagyvárad közelebb van öt európai fővároshoz, mint Bukarest, ám ez a közelség anyagiakban nem érezhető: Bukarest és szomszédos zónái, eldugva az ország dél-keleti fenekén, távol bármilyen említésre méltó határtól, paradox módon, magasabb nettó hatalommal és fejlődéssel bírnak, mint az arrogáns nyugati régiók.

Ez a nemzeti és a nemzeten-túli alapelv közötti megegyezés: akkor is, ha történelmileg Erdély egy nyugati terület volt, ma a nyugatizálódás folyamatában van, egy elbalkánosodott és újra nyugatizálódott Nyugat-szeglet, a román feltörekvő kultúra geometriája és frusztrációi szerint. Ez egy jogtalan, frusztráló, abszurd helyzet, de bevett és visszafordíthatatlan. Csak ha egyszer végre ezt elismerjük, írhatjuk le a jövő kilátásait.

Ismételjük át a provincia jelentését: egy olyan peremre szorultság állapot, melyet a nemzeti alapelv hozott létre az egységesítő politikai, pénzügyi és kulturális központtól való távolságnak megfelelően, s amely a másodlagosság, leszűkítettség, lassúság és elszigeteltség jelzőivel bír. Hozzáadaptálva ezt a meghatározást napjaink nemzeteken átívelő alapelvéhez, láthatjuk, hogy a 19. századi festői helyi sajátosságot felváltja a 21. századi festői nemzeti sajátosság.

Egy évszázadnyi nemzeti lét után homogenizálódva, a köztes országok a hatalmas nyugati építmény periférikus kultúrái és területei, provinciák, amelyek egy jelképes versengésben testen kívüli középpontnak majomkodják magukat.

A beharangozottal ellentétes mechanizmus: ahelyett, hogy az infrastruktúra és az egyöntetűség az álomba merült vásárok “felemelését” szolgálná, az egész nemzet az elszigetesedés felé tendál, olyan rögeszméket dajkálva, melyek még inkább elválasztják őket a környező vidékektől, ezzel szabályozva elégtelenség és másodlagosság érzésüket az új alapelvben.

Amennyivel megkönnyítette az Európai Unió az utazást, a kicserélődést vagy a kivándorlást, annyival bizonyul még életképesebbnek a provincializmus: a nemzeti “nagy emberek” kultusza túllépte az eminescui lángelme-rögeszmét vagy a protokronista támadásokat, és elment egészen az olyan költőkről való megemlékezésig, mint Adrian Paunescu és ugyan ki tudná Sergiu Nicoleascuról is, csupán azon az alapon, hogy “helyiek”, hogy valójában nyomorultak, hogy nemzetük nyomorultjai voltak.

Mozik és utcák vannak elnevezve még élő emberekről,nem annyira róluk, hanem a kultúráról, amelyből jönnek, hiszen a provinciális gondolkodás tartópillérei az autachia és a megfelelések: ahogy Bukarestnek megvannak a maga “nagy kultúremberei”, Nagyváradnak is vannak bovarikus hölgyei, akik szeretik a szépet, és ahogy a Nyugatnak megvan a maga Panteonja, létezik egy őshonos is, kis Mozartokkal és aprócska Picassókkal, sápadt és ellentmondó avatárjaival az eredetiknek.

Eltérő íveken és a sikeresség különböző fokain a kis Várad, a nagy Bukarest és a hatalmas Nyugat ugyanazzal a diverzitással büszkélkedhet.

Mostanság a váradiak mozgósították magukat a közösségi hálón, hogy egy szeretett helybélinek, Richard Balintnak biztosítsanak egy népszerűségi díjat az UNITER díjak gáláján, ugyanazzal a szenvedéllyel, amivel a románok “galériát csinálnak” egy mértékük szerinti Nobelnek (kivéve Herta Mueller, Stefan Hell, vagy ne adj isten, romák).

Ez egy rendkívüli erőfeszítés, a helyi szűkösség szemszögéből nézve. A maga teljességében azonban a provinciális tapasztalat kézjegye mindig ugyanaz: az Erdélybe jött bukarestiek hagyományos ruhákat, nehéz ételeket keresnek és lehetőséget arra, hogy ugyanolyan jóindulatúan lekezelő módon készíthessenek fényképeket, mint ahogyan a nyugati kóstolgatja, a drámák és frusztrációk iránt közömbösen, a román kultúrát, amikor azt elébe teszik. A vidék kitűnő turisztikai, rekreációs célpont: senki nem akar igazából részt venni azon helyek életében,

Tudjuk, hogy egy zárt közösségnek nagyobb ereje van “kijavítani” azt, ami, már helyi sajátosságok logikája szerint, deviánsnak tűnik. Hasonlóképpen jár el egy nagyobb vidék is, dédelgetve ábrándjait az átláthatatlan határokon túli világról: a “lelkiismeretben és érzésben” való egység összetartozást jelent a félelmekben és képzelgésekben is. Ebből az ál-megőrző szellemből születik az elridegülésre való hajlam, a vidékiesség legsúlyosabb jellemvonása.

Vegyük a nacionalista retorikát: tudjuk, hogy a románok 5000 éve megtalálhatók ezen a tájon, alapítottak és birtokoltak egyenesen “szervezetlen államokat” si semmivé tették a környező birodalmakat. Hülyeségek. Mégis, figyelemre méltó, hogy egy analfabéta embercsoport, ami oly későn lépett be a történelembe, és annyira kaotikusan volt vezetve, hogyan is tudta kibírni a történelem viharait, jobban, mint a körülötte lévő nagy csoportok. Ha el akarunk fogadni bár egyet a “román” jellemvonásokból, az a robusztusság, amivel sikerült túlélni bármiféle rend híján – és annak ellenére.

Imígyen elképesztő a rögeszme, amely a nemzet védelmét szolgálja a rajta kívül álló veszedelmekkel szemben, mint amilyen a szórvány, a nyugati értékek, a homoszexuálisok, menekültek, migránsok.

Nemrégiben a Taxi együttes énekelt egy dalocskát a Nemzet Megváltásának Katedrálisa építéséről, 33 másik művésszel együtt. A nemzeti lavór éber vízimentőinek köszönhetően a résztvevőket megvádolták hitetlenséggel, árulással, erkölcsi megrontással, közellenséggé váltak a nemzeti lét számára, Mircea Cărtărescunak pedig nyilvánosan elégették a könyveit. Csodálkoznék ha a román nemzetnek az évezredes krónikája egy dalocskát követően zárulna le nagyhirtelen. Pedig, végülis, az én falfirkám tűnik a legsúlyosabb helyi katasztrófának a tatárjáráson innen…

Gabriel Miloia



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter