Kommentár: A modernitás kritikája I.

Kommentár: A modernitás kritikája I.
A második világháború végétől egyre nagyobb kórusban hangoztatták megrázó kinyilatkoztatásukat értelmiségiek, gondolkodók, művészek. Mélyen elhibázott az az irány és az a struktúra amerre az emberiség tart, és amire építkezik. Mi annyira felkavaró ebben a figyelmeztetésben?

Végülis mindig voltak az apokalipszisnek hirdetői, akik alarmírozták a gyengébb elméket. Miben lenne ez különböző? A válasz nem csak a próféciák tartalmában van, hanem magukban a prédikátorokban: mert az idők fogalma nem mást takar, mint a modernitás időszakát és az ennek lerombolódását hirdetők ugyanazokból a kategóriákból jönnek, amelyeket ők maguk alkottak.

Hogy megértsük a helyzet sürgős voltát, néhány alapvető vonását nézzük meg ezeknek az időknek. A modernitás az a kor, amiben most élünk, a 15. századtól számítható. Ez megfelel egy olyan koncepciónak, ami megkülönbözteti az előző koroktól: (kronológikusan) a történelem előtti idő, a klasszikus kor, ami nagyrészt egymásra tevődik az ókorral és a posztklasszikus korszak, ami nagyjából egymásra tevődik a középkorral. Ami megkülönbözteti ezeket a periódusokat az a realitásról való gondolkodás, az emberi lényről, annak helyéről az univerzumban. A történelem előtti korról nem tudhatunk sokat, de a klasszikusok elegendő örökséget hagytak, hogy képet alkothassunk: a természetnek kiszolgáltatott világ, amelyben az ember fejlődése attól függött, hogyan tud megérteni és felfedezni. Egy adott világ, aminek nincs értelme, ha nem vizsgálják, viszont alapjaiban nem is változtatható meg. Ilyen megingathatatlanságban nem csoda, hogy az idő ciklikusnak tűnt a klasszikusoknak, gyakorlatilag ezt a koncepciót ma is őrzik a keleti kultúrák, meg a keleti mondás, miszerint nincs új a nap alatt.

A klasszikus civilizációk terjeszkedők voltak és kíváncsiak, de a tudásuk drágának bizonyult és nehezen megőrizhetőnek a technológia hiánya miatt és amiatt is, hogy az attitűdje elutasító volt a tudás megőrzésével kapcsolatban: fölösleges adjuválni, ha minden ugyanaz marad. Így a klasszikus kor vége villámcsapásként érkezett, szinte nagyrészt eltűnt minden, amit addig összegyűjtöttek. A nyugatiaknak a posztklasszikus időszakot a kereszténység uralta, a lineáris időfelfogás és innen nagyobb becsben tartották az információ megőrzését. De nem volt más a világfelfogásuk, amelyet az Isten hagyott rájuk és amelyet erejükhöz mérten a klasszikusoktól vettek át. Ma elítéljük az egyházat, mert úgymond élősködőmentesíti a régi szövegeket, de nagyrészt ez biztosította a túlélésüket; a látszólagos kiváncsiságmentessége a középkoriaknak nem a kemény dogmának tudható be, hanem a pénzügyi és politikai akadályoknak a nem túl prosperáló időszakban, amely megosztott volt és erős kontrasztban állt az antik irodalmakkal.

Elődeitől különböző módon a modernitás egy furcsa fogadást javasolt: Lehet-e egy természetes és csak feltérképezendő világ helyén olyat létrehozni, amelyet az emberre szabtak és amely az ember változásaihoz illeszkedik? Egy olyan világot, amelyben az ember játszhat a természettel és nemcsak a környező természettel, hanem a dolgokéval is: az államokéval, a társadalmakéval, a megismerésével, a valláséval, az emberével. A megismerés megfigyelései és következtetései nyomán kitalált világ ez. Így az emberiség úgy döntött, hogy az adott világ nehézségeivel való megküzdés helyett effektive megpróbál egy újat építeni – nem egy elvont paradicsomot, távolit és metaforikusat, hanem egy közelit. Ebben azok vezetnek, akik nemcsak összegyűjtenek tudást, hanem tudnak vele bánni is: művészek, filozófusok, tudósok, feltalálók.

Nem sokkal ezután, ez a világ megmutatta finomságát és hatékonyságát: minden században az új technológiák által hozott fejlődés hatalmas volt az előző stagnáláshoz képest és már az egyes személyek életén is érezhető volt. Nem sokkal később feltalálták az ipart, amely lehetővé tette, hogy a gépek gyorsabban, hatékonyabban végezzék az emberek munkáját, elárasztva a világot kényelmes és elérhető termékekkel. Az iparon belül fejlődött a tudomány és a kutatás, amiknek köszönhetően mentő gyógyszereket találtak fel, kezelést a gabonának, egészségügyi eljárásokat – mindez meghosszabbította az ember életét. Autók, elektromosság, repülő, űrutazás, mindez annak a fogadásnak tulajdonítható, hogy a világ feltárható-e amellett, hogy megismerhető.

Sajnos, a gondolatok nem olyanok, hogy csak egy témakörre szűkíthetők, azon hírnév leple alatt, amelyet a tudományok és az ipar megszereztek maguknak, a természetes rend megváltoztatásának impulzusa az organikus felé fordult, mint a társadalom, gazdaság, közösség, család és ami a legdrámaibb, maga az egyén. Mindezek ugyanúgy, ahogy egy gépet jobbá lehet tenni, változtatásokat eredményeztek, úgymond újra feltalálást, hogy hatékonyabban szolgálják céljukat; ez az a filozófiai visszalépés, amit nem vettünk észre időben és ami az utóbbi két században megszokott borzalmakhoz vezetett: mert a fenti entitások nem bírnak funkcióval és céllal, hanem önmagukban célok, és ha eszköz is társul hozzájuk, annyira elfajzanak, hogy az helyrehozhatatlan. Nemrégiben még a gondolkodás is tudományos elvárásokhoz volt igazítva, így jutottak uralomra az ideológiák, olyan filozófiai konstrukciók, amelyek konkuráltak egymással, hogy merre alakítsák az emberszövetet. A következmények már ismertek. A világháborúk után a modernitás oda jutott, hogy először bírálták nemcsak a változások áldozatai, hanem nagyszámú értelmiségi is, akik régebben a változás motorjai voltak.

Lehet, hogy a legfontosabb, ugyanakkor a legnaívabb próbálkozás a posztmodernitás volt, amit a háború utáni időszakban művészi társadalmi, gazdasági, politikai fejlődés jellemzett és olyan filozófiai gondolatok vezérelték, amelyek látszólag lezárták a korszakot. Csakhogy akik be vannak zárva egy rendszerbe, akkor is részei annak, ha ellenzői: naív és arrogáns is azt képzelni, hogy a nagy újrafeltalálás tervszerűen végigvihető, puszta akaratból és mérnöki beavatkozásokkal. A modern gondolkodás szellemében, ami lineáris, a posztmodernisták az egész paradigmát megmentő egyedi megoldásokat találtak ki: így mindenki referenciájának megfelelően a rosszat ki lehet javítani, egy-egy jó beavatkozással, ami aztán megmentené az egészet, például, ilyen a feminizmus, a környezetvédelem, a multikulturalizmus, a demokrácia, stb. Így a konstrukcióbeli rossz – egyetlen forrásból ered, amit könnyű megtalálni és helyrehozni, ebben az időszakban például egyes történetek a római birodalom összeomlásának egyetlen okaként az ólommérgezést jelölték meg, pedig a valóság mindig összetettebb. Minden eszközzel és taktikával a modernitás is nem zárult le, sőt benyelte magába az őt megsemmisíteni igyekvő koncepciókat is: a demokratizálást, a neoliberializmust, posztindusztrializmust; popkultúra, társadalmi közeg, mind a modernség törzséhez ragad és ma azon fegyverekhez tartozik, amelyekkel a paradigma harcol a túlélésért.

Gabriel Miloia

Címkék: ,